Mint az MTA elnökét és fizikust hogy érintették személyesen a plágiumügy januártól zajló hullámai?

Elnökként és kutatóként is szomorúan vettem tudomásul, hogy egy minden bizonnyal politikai indíttatású ügybe belekeverik a tudományt. Már akkor jeleztem, hogy ez nem az Akadémia ügye. Azt is láttam, hogy ez húsz évvel a történtek után az államfő és a Semmelweis Egyetem meghurcolásával jár majd, és tartottam tőle, hogy mindenre kiterjedően és több kárt okoz, mint az akkori kétségtelen hibák.

A tudománytörténetben ismert és leleplezett csalásokat hogyan kezelte a tudományos közösség és hogyan fogadták lebukásukat az érintettek?

A tudományos életben mások eredményeinek sajátként való feltüntetése a legsúlyosabb vétségek közé tartozik, csakúgy, mint a tudományetikai kódex által „fabrikáltnak nevezett”, meghamisított eredmények kísérleti, valós megfigyelésekként való beállítása. Ez minden esetben a tudományos életből való kizárással járt, és akikről kiderült, hogy szándékosan ilyet követtek el, azokat a szakma megbélyegezte. Az érintettek első reakciója legtöbbször az igazukhoz való ragaszkodás volt, de hosszabb-rövidebb idő után belátták tévedésüket, és azt hogy az ellenkezésnek nincs semmi értelme.

A tudományos közlés immár több mint száz év óta a kutatói előmenetel és a különféle minősítések alapjának tekinthető. El tudja-e képzelni, hogy akárcsak a kilencvenes évek elején etikailag elfogadható lett volna egy dolgozat több mint kilencvenszázalékos szó szerinti egyezése?

Ez, amióta tudomány, a tudomány, elképzelhetetlen és elfogadhatatlan. Az ilyen szakmai munkákban a hivatkozásokat pontosan fel kell tüntetni, idézni ilyen terjedelemben egyébként sem szokás. Természettudományi dolgozatokban még idézőjelben sem ismerek hosszabb idézeteket, a társadalomtudományban pedig pontosan szabályozott az idézés aránya és módja. Az, hogy egy dolgozat forrásmegjelölés nélkül ilyen mértékű szövegazonosságot mutat, nyilvánvalóan nem lehet a véletlen műve és a vétséget nem pótolja a források irodalomjegyzékben való feltüntetése.

Gondolom, érkeztek visszhangok önhöz a Schmitt-ügy kapcsán a határokon túlról. Mit szóltak a nemzetközi tudományos körök?

Sokan kerestek meg az elmúlt időben, mind Akadémiánk külső és tiszteleti tagjai köréből, mind különböző tudományos szervezetektől. Egyrészt arról érdeklődtek, hogy valóban megtörtént-e az eset, amit az egyetem tényfeltáró bizottsága végül igazolt, másrészt az iránt érdeklődtek, hogy előfordulhat-e ilyesmi a jelenlegi minősítési rendszerben. Mindenkit megnyugtattam, hogy az 1993-as felsőoktatási törvény óta a magyar tudományos minősítés az angolszász rendszer szerint működik, ahogy például az Egyesült Államokban, vagy Nyugat-Európában.

Hogyan értékeli azt a pálfordulást, melyben a köztársasági elnök lemondása után az eddig mindig az ország egyik büszkeségeként emlegetett magyar tudományt támadták meg?

A hazai tudomány ma is Magyarország egyik büszkesége és a politikai hevülettől fűtött hirtelen kijelentéseket nem szeretném a tudomány elleni támadásnak értékelni. Rendkívül fontos, hogy a tudomány kívül maradjon a politikai csatározásokon, és eredményei és szereplői egyaránt bizalmat élvezzenek.

A Magyar Tudományos Akadémiát a múlttal való szembenézés hiánya miatt a rendszerváltozás óta már két jelentősebb támadás is érte a politika részéről, de az egész magyar tudományosságot most először. Valós indokról, vagy ürügyről van szó?

Nem a tudomány, vagy az Akadémia elleni támadásokról volt és van szó, hanem arról, hogy a politikusok valójában egymást támadják. Ahogy korábban az egymás elleni csatározásokban előjöttek üzleti, magánéleti ügyek, nyelvvizsgakérdések, most a diplomák, doktori címek hitelességével támadják egymást az érintettek, és még ha most a sárdobálásból valamennyi szenny jut is a hazai tudományosságra, le kell szögezni, hogy ez nem a magyar tudomány ügye. A politikusok legtöbbször hitelességük bizonyítása érdekében fordultak és fordulnak az értékalapú elveken működő tudományhoz.

Milyen mértékben és meddig volt ön szerint gyakori a politikusok, élsportolók és a társadalom számára valami miatt fontos VIP személyek szakdolgozatainak, doktori értekezéseinek „enyhébb” kezelése, mint a hétköznapi kutatóké?

Voltak ilyen esetek, beszélnek arról, hogy sportolóknak, politikusoknak, cégvezetőknek hogyan irattak dolgozatokat, hogyan szereztek számukra szerzőket. Ezeket nevezem én presztízsdoktori dolgozatoknak és címeknek, de az ilyenek száma elenyésző a doktorátussal rendelkezők egészéhez képest és főleg olyan „puhább” tudományterületeken területeken fordultak elő, ahol a követelmények nem voltak elég szigorúak.

Nem kellett volna akár az Akadémiának is erősebben szembeszállni annak idején azzal, amikor köztudomásúan tudományosan gyengébb minőségű főiskolákat egyéni és helyi érdekek miatt egyetemekké minősítettek át?

Keményebben kellett volna fellépni, mivel óriási veszélyt okoz, ha egy felsőoktatási intézmény formális követelményeket teljesítve működtethet doktori iskolát és az ilyen „helyiérdekű” fokozatokkal rendelkezők úgy lépnek fel, mintha azokat igényesnek lehetne nevezni. Sokszor kifejtettem, hogy a felsőoktatási munkamegosztásban az a helyes, ha csak kiemelkedő tudományos teljesítményekkel rendelkező intézményekben lehet PhD-fokozatot szerezni és az amúgy fontos szereppel bíró főiskolák oktatói is ezekben a doktori iskolákban szerzik meg minősítésüket. Azt is kifogásoltam, amikor a korábbi Magyar Akkreditációs Bizottságban túl nagy súlyt kaptak ezek a főiskolák, hiszen így el tudták érni, hogy saját intézményük juthasson doktori cím kiadásának jogához. A mostani testületben javult a helyzet, a tagok jelölésénél egyeztet a miniszter, az Akadémia és a rektori konferencia elnöke.

Az elmúlt napokban egyre-másra bukkannak fel a tudomány és a felsőoktatás háza tájáról előbányászott kínos, vagy botrányos ügyek. Milyen következményekkel járhat az a helyzet, hogy a politika, hibákat keresve, különleges górcső alá veti a tudomány és a felsőoktatás világát?

Ez politikai bosszúnak tűnhetne, de a politika nem ilyen ostoba. Másrészt nehezen tudom elképzelni, amint a politika górcső alá veszi például a kvantum-színdinamika területén benyújtott disszertációkat.

Mennyiben lehet oka a tudomány oldaláról tapasztalható folyamatos kommunikációdeficit annak, hogy a politikusok és a közvélemény egy része ennyire nem érti, vagy megtehesse, hogy úgy tegyen, mintha nem értené a tudománnyal kapcsolatos ügyeket?

Biztos, hogy ez a deficit létezik, bár az Akadémia számos eszközzel – Mindentudás Egyeteme, Tudomány Ünnepe – is igyekszik a közvélemény számára világossá tenni, hogy a tudományos kutatás és előmenetel miben áll, és mik a tudomány belső törvényszerűségei. A közvéleményt azonban ezek a kérdések szinte csak olyankor érdeklik, amikor valamilyen botrány kapcsán ezek előkerülnek. Remélem, a mostani ügy nemcsak a tudomány botrányaira, hanem a tudományos hitelesség fontosságára is ráirányítja a figyelmet. Akadémiai elnökként egyébként egyik első dolgom volt etikai kódexet készíttetni, amely a maga nemében első volt Európa-szerte, másrészt az akadémiai doktori eljárás rendjét is egységesen és mindenki számára átláthatóan szabályoztuk. Természetesen minden szigorú eljárási rend ellenére előfordulnak visszaélések. Magyarországon az elmúlt években egykét PhD-disszertációt vontak vissza azért, mert vagy más munkáját használták fel, vagy nem végezték el a leírt vizsgálatokat. Megjegyzem, Németországban például több ilyen eset fordult elő, mégsem beszél ott senki a német tudományos fokozatok általános felülvizsgálatáról. Ilyen nem is indokolt és nem is lehetséges. Konkrét esetekben és megalapozott gyanú esetén természetesen az egyes intézmények eljárnak, visszamenőleg is, hiszen az ilyen bűnök nem évülnek el. Nyilvánvalóan egy doktori címet az a tudományos közösség vonhat vissza, amelyik kiadta, és nem tudok olyan esetről, amikor egy ilyen döntést jogilag bárki megtámadott volna.

Mit akar tenni Lázár János felszólítására, mint a magyar tudomány legmagasabb rangú képviselője?

Nem érzem magam megszólítva. Várom, hogy mindenki lehiggadjon. Utána minden konkrét és megalapozott gyanút az érintett intézmények biztos, hogy kivizsgálnak.

A sajtóban felmerült lehetséges köztársaságielnök-jelöltként az ön neve is. Elfogadná a felkérést?

Hadd ne fogadjunk erre!