Nézem a ruháját, s el kell ismerjem, hogy kifinomult az ízlése. Cápagalléros, halványkék csíkozású, elegáns inget visel, szűk szabású, kék szövetnadrágot, márkás bőrövet, vadonatúj bőrcipőt. De a legfeltűnőbb rajta a kabátja: combközépig érő, vékony, testhez álló, mogyorószín bőrkabát, keskeny gallérral. Egy ilyen darab legalább százötvenezer forint. Nem tudom, hogy milyen bőrből készült, bizonyosan nem disznó- és nem marha-, ezeknél puhább, finomabb. Sokáig próbálgathatta, mielőtt megvette.

Van ízlése.

Amúgy náci.

Majdnem azt írtam: pedig. De nem. Annak ellenére van ízlése, hogy náci.

Ezt nem én mondom, ő maga árulja el. Áll mellettem a drága ruhájában, és a „zsidókat” szidja, meg a „cigányokat”, és hatóságilag keményebb fellépésre ösztönöz ellenük. „Idegen bankárokról” beszél, s kacsint. Jelzi, hogy ezen a „zsidókat” kell érteni. Szerinte a magyar nemzet jelenleg „szolgasorban” él, de minden másképpen alakulna, ha az „idegen bankárok” csak Izraelben alapíthatnának vállalkozást, itt nem. A cigányokat „orkoknak” nevezi, ezen belül a férfiakat „kancigánynak”. Ezt a szót olyan természetességgel ejti ki, mint aki csak azt mondja: „viszlát”.

Nézek rá, hallgatom, s már nem tudok csodálkozni. Hogyan is tudnék? Hiszen ott voltam, amikor előbújtak ezek.

Ott voltam tíz évvel ezelőtt a tiszaeszlári temetőben, Solymosi Eszter síremléke előtt, s láttam előbújni őket a föld alól. Solymosi Eszter síremlékéből másztak elő a holtak, s láttam, ahogy elindultak.

Meztelenek voltak, s még nem voltak sokan. Ott meneteltek a falu főutcáján, láttam őket, meneteltek alakzatban a holtak, s nem akadt senki, aki az útjukba állt volna. Az emberek visszamentek a házaikba. Jobbnak látták, ha nem látják őket, s némán tűrték a tiszaeszlári házak, hogy a holtak erőszakot tegyenek azon a cselédlányon. A holtak megerőszakolták a védtelen Solymosi Esztert Tiszaeszláron, s büszkék voltak rá, hogy ezt a magyar haza érdekében tették.

Aztán az elmúlt tíz évben felöltöztek a meztelen holtak, kicsípték magukat. El kell ismerjem, hogy erre adnak. Az öltözködésükre mindig is adtak. Mennyire tetszett nekik annak idején a barna ing! De még jobban a fekete. Ó, igen, a Hugo Boss által tervezett fekete ing! Később még jobban tetszett nekik az SS-uniformis. A hosszú, elegáns, fekete bőrkabát. Hugo Boss tervezte nekik azt is. Hát az roppant tetszett nekik. Menetelni fess Bossban, az tetszett nekik.

Hát újra felöltöztek a Tiszaeszlárról induló holtak, tíz év alatt szépen felöltöztek. Beszerezték a nélkülözhetetlen szövetet, megkeresték a megfelelő történelmi szabásmintát, s megvarratták a ruhát megint. Kicsípték magukat, szinte rájuk sem ismerni már. S az új ruhájukban egyenesen a magyar parlamentbe masíroztak a holtak, ott újra Solymosi Eszter nevében szónokolnak, s az ország tűri, hogy az élőkön erőszakot tegyenek a holtak megint.

Nézem mellettem ezt az elegáns magyar nácit, hallgatom őt, s már nem tudok csodálkozni sem. Hogyan is tudnék? Mindig így szokott lenni: előbújnak a sírból, azután beöltöznek, végül bemasíroznak a parlamentbe. Megvan a szövet, az uniformis, előttük immár a minta. Egyvalami hiányzik még.

A fegyver.

Az hiányzik nekik, de meglesz az is.

Hiszen gondolatban oly sokszor elsütötték már, útban a törvényhozó hatalom felé, fess ruhában, alakzatban.