Mikor bevonult a szanatóriumba, már eldöntötte régen, napokkal, tán hetekkel is elébb, mennyit tesz a borítékba: negyvenet. Hogy miért tízezres címletekben, azt viszont maga sem tudta, úgy érezte jónak, helyesnek, hogy tízezresekben tegye a kis fehér borítékba a főorvosnak szánt összeget.

A kórteremben otthonosan, gyorsan rendezkedett el, nem először, nem másodszor járt itt, de vagy fél tucatszor legalább. Igaz, megszokott doktora nyugdíjba ment, új főnök került az osztály élére, de hát ismerte őt is, alacsony, peckes ember, midig harmadik volt a régi sleppben, hát most majd elöl megy, istenem. Az jobban zavarta, hogy szokott szobájában, a 211-esben nem volt szabad ágy éppen, és ablak melletti sem jutott most, de a nővér megnyugtatta, hogy Lajos bácsi már aligha időzik sokat az ablak alatt… szegény…

A borítékot a párnája alá csúsztatta, majd később a párna huzatába, ahonnan biztosan nem tud kicsúszni.

Miután beöltözött, befészkelt, kiült a folyosóra az ő megszokott foteljébe, ahonnan szemlézhette az egész folyosót, rálátott a nővérek pultjára is, a lift előterére, nagyon jó helyen volt az a fotel, és jó fotel is volt, hatvanas évekből maradt, csővázas, szürkés huzatú, persze mindig letakarva egy lepedővel gondosan. Évek óta az volt az ő helye, mikor itt időzött.

Az első napokban nemigen foglalkoztak ővele, és a negyedik, ötödik napon se sokat, de hát mit is csináltak volna, az ő betegsége a tudomány mai állása szerint nem gyógyítható, legfeljebb ideig-óráig karbantartható, egy kis időhúzásra van mód talán, tisztában volt ő ezzel, de hát az egész élet ennyi csak, egy kis időhúzás. És – vigasztalgatta magát – mi lenne, ha minden nyavalya orvosolható lenne, soha senki sem halna meg, hát mi lenne abból, mekkora galiba. Mindenbe belenyugodva, szinte derűsen ücsörgött az ő karszékén naphoszszat tehát.

Csak az az egy feszélyezte, hogy az orvosságaihoz az istennek sem jutott hozzá. Próbálta említeni a délelőtti nagyviziteken, de a főorvos a slepp élén mindig leintette őt, nem is szóval, éppen csak egy mozdulattal. Kapott gyógyszereket, de egészen másokat, mint amiken addig évek óta élt. A harmadik nap délelőttjén, a vizit alkalmával felcsattant végül, mire a professzor visszafogott hangon kioktatta őt, hogy mindennek megvan itt a rendje, és hogy ő tudja, hogy mit csinál, és kéri a beteget, hogy fegyelmezze magát, hisz’ mégiscsak katona volt, és mintha a professzor ezt egy kicsit gúnyosan is emlegette volna föl. Aztán kapta az új gyógyszereket tovább. Ő pedig szedte a maga otthonról hozott piruláit.

És rövid gondolkodás után az ötödik napon, este tíz körül benyúlt a párnacihába, kihúzta a borítékot, kivett belőle egy tízezrest és áttette a bríftasnijába, amit szintén a párnája alatt tartott.

Két nappal később, a vizit után vette a köntösét, és szokása szerint igyekezett az ő foteljébe kifelé. Ám a fotelje nem volt sehol sem. Kérdezte a nővért, hol a fotel? Azt elvitette a professzor úr. De hát miért?, kérdezte ő. Mert öreg volt, rontotta a képet, a fotel, azt mondta professzor úr; és azzal a nővér már sietett is tova. Ő állt egy kicsit a fotel helyén, aztán sarkon fordult, visszament a szobába, az ágyához, és már vette is a párnát, és nyúlt is a borítékért huzatba. Attól kezdve a földszintre járt le, egyrészt mert ott volt a büfé, mellette a kávéautomatával, másrészt mert az büfével szemközt volt egy az övéhez hasonlatos fotel is, igaz, abban legtöbbször ült valaki más, de néha szerencséje volt, és akkor belezuttyanhatott ő is egy kicsit.

A harmadik tízezrest akkor vette ki a borítékból, mikor az ő pótfotelje felé igyekezvén elesett a lépcsőn. Erősen vérzett a térde és a homloka is, bekötözték, de átvérzett mind a két kötése, és a professzor úgy hagyta mindkettőt véresen, napokon át. Végül, mikor ő maga leszedte a kötéseket maga magának, kivette a harmadik bankót.

Egy hónapi időzés után elbocsátották.

Állapota nem javult, de nem is romlott nagyon, könnyen vérzett, köhögött, gyönge volt, gondolta elmegy Zalába, barátjának jó panziójába, ott majd megerősödik talán. A professzor azt mondta a délelőtti vizit után, hogy délre kész a zárójelentése, s aztán mehet. Ő, biztos, ami biztos, háromra kérte Jenőt, az ő jó taxisát, akinek apjával együtt szolgáltak egykor. Egy órakor felöltözve, összecsomagolva ücsörgött a kórteremben. Mikor délután fél négykor sem kapta meg a zárójelentést, benyúlt zsebébe, kivette az utolsó tízezrest. Megcímezte az üres borítékot az ő zalai címére gondosan. Bélyeget is tett rá, mert mindig tart a bríftasnijában bélyeget.

Még ült egy félórácskát, és arra gondolt, régen takarított meg négy hét alatt ennyi pénzt. Ami persze amilyen könnyen jött, olyan könnyen ment is el. Egy tízezrest szánt a taxira, húszat pedig odaadott a főnővérnek, hogy vegyenek kávét belőle. „Hát ezzel mi legyen?”, kérdezte a nővér a pénz mellé tett borítékra mutatva. „Abba legyenek szívesek beletenni majd a zárójelentést, és föladni a postán”, mondta Béla csendesen, elköszönt, és leautózott Zalába. A mellettem lévő apartmanban lakott, esténként csöndesen mesélt.

Ez volt februárban. Most, két hete jött a hír, hogy meghalt, magában, otthon. Azt mondják, hogy a szállítóknak ki volt készítve egy tízezres gondosan.