Schmitt Pál a péntek esti tévéinterjújában, önmagát mentve, arra építette az érvelést, hogy a dolgozata megírása idején „más volt a szabály”, azaz nem vétett hibát az idézés és a hivatkozás elmulasztásával, illetve minden elvárásnak eleget tett azzal, hogy a dolgozat végén irodalomjegyzékben sorolta föl a felhasznált műveket. Ez az állítás azonban hamis: az idézés és a hivatkozás szabályai nem változtak meg 1992 óta, ráadásul a Heinemann-tanulmány, amelyből Schmitt kilenc oldalt vett át szó szerinti fordításban, az irodalomjegyzékben sem szerepel.

Magyarországon az MSZ ISO 690:1991 szabvány határozza meg a publikációkra, a bennük található fejezetekre és cikkekre vonatkozó bibliográfiai hivatkozások adatelemeinek sorrendjét, illetve a forráskiadványból származó információk leírására és megjelenítésére vonatkozó szabályokat. Egyebek között azt is, hogy az alapvető bibliográfiai adatokon túl a hivatkozott műrészlet terjedelmét is meg kell adni (oldalszámmal, tehát azt, hogy hanyadik oldaltól hanyadik oldalig tart a hivatkozott szöveg).

Az idézésről (vagyis arról, amikor a forrásműből komplett szövegrészeket emelünk át a saját munkánkba) a következőket mondja a szabvány: „Az idézés a bibliográfiai hivatkozás olyan rövid formája, amely vagy kerek zárójelben a szövegen belül, vagy lábjegyzetként a lap alján, vagy egy fejezet végén, vagy a teljes szöveg végén van közölve. Az idézés lehetővé teszi annak a kiadványnak az azonosítását, ahonnan a szövegben idézett szövegrész vagy egy kifejtett gondolat származik, és meghatározza ezek pontos helyét a forráskiadványban.”

Lényeges momentum, hogy a hivatkozás és az idézés esetén is minden olyan adatot meg kell adni, amely a hivatkozott vagy idézett mű(részlet) pontos visszakereshetőségéhez szükséges. Az idézet megengedhető hossza ritkán több négy-hat sornál – amennyiben ennél hosszabb szöveget (például törvényt, jogszabályindoklást stb.) kell valamilyen oknál fogva a dolgozatban feltüntetni, az a függelékbe kerül. (A szokásosnál hosszabb terjedelmű szövegközti idézést átvételnek nevezik – ehhez már a szerző vagy a jogtulajdonos engedélye is kell.) Ha az idézet szó szerinti, az elejét és a végét is idézőjellel kell jelölni – de a nem szó szerinti idézet (parafrázis) esetén is egyértelműen jelölni kell, hogy idézés történt, hol kezdődik és meddig tart a parafrazált szöveg. Szabályosan idézni csak a mű és a szerző pontos megadásával, hitelesen, az oldalszám(ok) jelölésével lehet.

A dolgozat végén szereplő irodalomjegyzék nem pótolja a szabályszerű hivatkozást és idézést. (A „felhasznált irodalom” fejezetbe azokat a műveket is be szokták írni, amelyekből a szerző esetleg egyetlen sort sem idéz, ám a dolgozatíró szemléletét jelentősen befolyásolták.)

Schmitt Pál disszertációjában egyáltalán nincsenek szabályos hivatkozások és idézések, csupán a dolgozat végén van egy pontatlan és hiányos irodalomjegyzék. Emiatt már 1992-ben sem felelt meg az akkori minimális formai követelményeknek, vagyis vissza kellett volna utasítani – de nem plágium, hanem a formai hiányosságok miatt. A plágium definíciója: „más művének sajátként való feltüntetése, vagy az eredeti munkát saját publikált munkában hivatkozás, forrás megjelölés és/vagy szerzői engedély nélküli felhasználása”, vagyis az idézés és hivatkozás nélküli dolgozat még nem feltétlenül plágium, ha teljes egészében saját műről van szó. Schmitt azonban jelenlegi ismereteink szerint Georgiev dolgozatából 180 oldalt vett át parafrázisként, Heinemann tanulmányából pedig kilenc oldalt szó szerinti fordításban, mégpedig hivatkozás, idézés és szerzői engedély nélkül. Ez pedig az akkori előírások szerint is egyértelműen plagizálásnak minősült.