Ej, hát a lopótök olyan eszköz, amellyel a bort szokás szívni a hordóból, s ez a tevékenység, vagyis a szívás, némi képzavarral bár, de akár azonosítható azzal a folyamattal is, amellyel Schmitt Pál szívta le kisdoktorijának tartalmát, afféle törzsanyagként egy bolgár sporttárskartárs hasonló szövegéből – a lopótök így bizonyosan egybeírandó.

Schmitt Pál saját kezűleg FOTÓ: MTI ILLYÉS TIBOR

Ajánljuk ezt Schmitt Pál figyelmébe is, hátha egyszer odatéved valami bortúrára, és virágos hangulatában kedve szottyanna beírni a vendégkönyvbe, s ilyen szavakkal kísérletezgetni közben. Viszont van e szónak olyan mellékzöngéje, csak hogy fölfejtsük az írás kódját már rögvest az elején, amelyben a lopótök használója akár maga is tökké válhat, szellemi értelemben mindenképpen, hiszen kiderült, Magyarország államfője – vagy esetleg valaki helyette – össze-összemásolgatta a kisdoktori disszertációját, így aztán lopó tökké szívta magát, egy valódi kis doktorrá.

Ez a tény egyre többeket zavarni látszik, az egyetemi szenátusnak azokat a tagjait például, akik életükben már tettek legalább kísérletet arra, hogy tudományos fokozatot szerezzenek, tehát a szellem embereiről beszélünk, akik miatt dr. Schmitt már csak Schmitt, sokakat viszont – mit ad isten, épp azokat, akik Schmitt Pált tisztségbe szavazták – sokáig a legkevésbé sem, még akkor sem, amikor már minden nyilvánvalóvá vált, holott mégiscsak afféle morális kérdésről volna szó.

Érdektelenségük annál is meghökkentőbb, mert a morál kifejezéssel az elmúlt nyolc évben ugyanezek az emberek meghitt viszonyt ápoltak, s ha ebből indulunk ki, föltételezhető, hogy azóta – tegyük hozzá: kormányon – elveszítették azt a belső tartást, ami mégiscsak alapja lehet az efféle erkölcsi kategóriák érvényesítésének.

Elhitték, hogy az ügy letudva

Van más megoldás is persze, egyrészt hogy akkor sem tudták, mit beszélnek, de ilyet ne tételezzünk föl, mert ezzel az ostoba kategóriába száműznénk őket, ami mégiscsak túlzás volna, hiszen dehogyis ostobák ők, épp ellenkezőleg. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a morális kérdések megélése már akkor sem tartozott a lényegükhöz, viszont a pragmatikus gondolkodás igen, így hát a morál a politikai haszonszerzés céljából válhatott elsődlegessé akkori mindennapjaikban. Ha valaki mindezt összeveti az elmúlt napok történéseivel, könnyen érezheti valamiféle erkölcsi fertőben önmagát, s átélheti mindazt, ami ezzel jár, az enyhe gyomorforgástól a heveny köpési ingerig bezárólag.

A Fidesz politikusai ugyanis első hallásra tényleg megkönnyebbültek a Schmitt Pál doktori disszertációjának gyanús körülményeit föltáró egyetemi bizottság verdiktjének hallatán, amely akkor mindössze azt mondta ki, hogy Magyarország köztársasági elnöke lopott ugyan, de ez egyáltalán nem teszi méltatlanná arra, hogy ők kezdeményezzék doktori fokozatának visszavonását, és tényleg azt hitték, nekik ezzel az üggyel dolguk többé nincsen.

Ha pedig így van, akkor – csak hogy e ponton is megcsillantsuk a szóban forgó politikusok észjárásának és belső tartásának, mást ne mondjunk, morális érzékének igencsak furán kanyargó ösvényeit – nyilvánvalóan arra sem méltatlan, hogy betöltse a legfőbb közjogi méltóság posztját. E kijelentésből több dolog is következne, ám olyan mélységek kimondásáig e ponton már ne is merészkedjünk (még a végén találna, és akkor aztán valóban elsüllyednénk szégyenünkben), hogy a köztársasági elnök lopott, tehát a helyén maradhat, amitől nem áll távol az sem, hogy lopott, vagyis a helyén maradhat.

Csak baj ne legyen belőle

E gondolatkísérletből akár odáig is merészkedhetnénk – már csak úgy gondolatilag is, hogy ezzel Schmitt Pálnak föladjuk a leckét –, hogy ha ő lehetett az első ember közjogilag, akkor már vagy nincs közjog, ami önmagában is elég riasztó elképzelés, vagy – s ez talán még ennél is aggasztóbb – közjogilag nagyon is rendben találtatik a lopás ténye maga azoknál, akik az országot irányítják.

Így aztán végkövetkeztetéssel könnyen eljuthatnánk egy egészséges összoligarcházásig is, de az talán már túlnőne e cikk keretein, nem beszélve arról, hogy akkor aztán jöhetne a sejtelmes „még a végén”, de arra meg könnyen oda lehet vágni egy „na, mi lesz akkor a végén, kiscsávó”-t, amire már nem jönne ki belőlünk annyira jóízű válasz.

Maradjunk hát a szikár ténynél: a Fidesz politikusai első hallásra megkönnyebbültek a dolgok ilyetén fordulatán, ők ugyanis rosszabbra számítottak, arra talán, hogy az egyetemi vizsgálóbizottság kezdeményezi az államfő doktori fokozatának eltörlését, vagy legalábbis kimondja ennek elvi lehetőségét, de nem.

Lám, tudós elméink bizottságba delegált része nem érezte meg a helyzet tarthatatlanságát, inkább csak megriszálta magát, de nem merészkedett ily kényes terepre, inkább csak úgy tett, mintha, megpróbálta a sorok közé rejteni értékes gondolataikat arról, hogy összevetettek némi forrásanyagot ezzel itt, és hát tartalmilag, formailag és szövegileg is mutatkozott némi egyezőség. Csak baj ne legyen belőle, mondták, de azért a kézelő se maradjon hamufoltos, így hát magánszorgalmúlag alkalmaztak némi öncenzúrát, mert még a végén...

A bizottságtagok olvasták a Liszt-kottát

Már megint ez a fránya „még a végén”. Csakhogy e ponton már nem lehet felelőtlenül odavetni, hogy mi lesz a végén, kiscsávó, mert van lényegi válasz. Hiszen e tudós elmék – bizonyos szintről, amit akár azonosíthatunk Lázár Jánoséval is: persze hogy kiscsávók – szeme előtt ott lebeghetett egy másik bizottság és ama testület egynémely tagjainak fura sorsa, akik egykoron, még közvetlenül a kormányváltás és a fülkék forradalma után azt merészelték mondani, hogy ők bizony nem értenek egyet a Ferihegy átnevezésével, mert szerény véleményük szerint a Ferihegynek semmi köze Liszt Ferihez, ők már csak ilyen konzervatívak.

Ezeket az úriembereket – már azzal kiérdemlik e kategóriát, hogy egy szakma nevében állást mertek foglalni! – aztán oly erővel sodorta el a forradalmi hevület, hogy nemcsak a bizottságból röpítette ki őket, de még a testülettől független munkahelyükről is, mert annyira kiszámíthatatlan ez a világ, hogy valahogy épp abban az időszakban váltak fölöslegessé, leépítendővé.

Ilyen körülmények között ki vethetné meg a vizsgálóbizottság dolgos tagjait, akik még szép, hogy elmerengenek mindezen egy-egy pillanatra, és úgy döntenek, hogy igen, valóban, a mi elnökünk annak idején tényleg átszűrt magán némely tartalmakat, de ez nem az ő hibája, hanem azoké, akik nem figyelmeztették rá, hogy ilyet úriember nem tesz.

Amiért érdemes lenne lemondással fenyegetni

Ragadjuk hát torkon ezt az érzést, amiről írunk, hiszen valamiféle félelem ez, amely bekúszik a mindennapokba, kezdetben láthatatlanul, fölfoghatatlanul, csak összeszorul a gyomor egy-egy döntésnél, és az ember még csak nem is sejti, mitől, aztán megfájdul a fej, összeszorul a kéz, és valami kibillen a helyéből, szép lassan szürkül minden, és az ember egyszer csak azzal a rádöbbenéssel ébred, hogy már nem az, aki korábban volt, beavatkoztak az életébe úgy, hogy valójában semmi rossz nem történt azon kívül, hogy eluralta valamiféle kellemetlen érzés a zsigereit.

Hah, legyinthetnénk erre könnyedén, miféle írói túlzás ez, s valóban, sem a félelemkeltés, sem a félelemátélés nem tűri a túlzásokat, hiszen nagyon is szikár folyamat, mint annál a fiatalembernél is, aki a napokban részt vett egy Schmitt Pál lemondását követelő akcióban, s másnap már ki is rúgták emiatt.

Félelem? Ennek azért mégiscsak föl kéne piszkálnia egynémely politikusok morális tartását, hogy mást ne is említsünk, Schmitt Pálnak például azzal kéne fenyegetőznie, hogy ha nem veszik vissza azonnal ezt a fiatalembert, akkor rögvest lemond, de hát ugyan, ugyan, „még a végén”, ugye? Még a végén úgy maradna, s ezzel a rendszer lényege kerülne veszélybe, a valamitől mindig tartani kell érzése.

És most már Schmitt Pál is fél.

Meg Orbán Viktor is fél: érzi, hogy a rendszer megpattant, mert túlfeszült, és épp attól feszült túl, hogy senki nem szeret félelemben élni. És ha valaki az életét tette föl valaminek az elmélyült ismeretére, akkor épp e tudás jelenti a morális alapját annak, hogy ezúttal nem hallgathat.

És Schmitt csak tette a dolgát

Mindazok, akiknek közük van a szellemhez, föllázadtak. A fülkeforradalmat a tudás forradalmával váltanák. És ott áll megszégyenülten, doktorátusától megfosztva az az ember, akit Orbán Viktor annak idején fontosnak tartott oda tenni, ahol van, mégpedig azért, mert pontosan tudta, hogy milyen ember. Tudta, hogy ő aztán bármit, bármikor, hiszen egy lopó tök, akinek soha egyetlen önálló gondolata nem volt azon kívül, hogy neki mindenképpen jó legyen.

Így aztán anélkül, hogy beneveznénk a ki tud keményebbet írni Schmitt Pálról elnevezésű, lassan össznépivé váló vetélkedőbe, halkan jegyeznénk meg: végeredményben teljesen mindegy már, hogy Schmitt Pállal mi lesz, marad vagy lemond, hiszen épp azóta nincs köztársasági elnöki poszt, amióta Sólyom Lászlót kiszorította onnan Orbán Viktor.

Schmitt Pál csak egy motorizált államfő, aki aláírt, szentesített, közjogi aktussá emelt mindent, amit ez a kormány akart, aláírta a médiatörvényt, büszkén írta alá az alkotmányt, ami fundamentuma lett a fülkeforradalomnak, s mindannak, ami hozzá kötődik, a félelemnek és a kiszolgáltatottságnak is. Ő csak tette a dolgát, és Orbán rendszerének szimbólumává vált. Amennyire hiteles ember, annyira hiteles Orbán rendszere is, amely most már egészen bizonyosan úgy fogja végezni, mint Schmitt Pál.