Nem szólnak bele a befogadók ügyeibe
Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is választ adott a Corvinus Egyetem Szociológiai és Társadalompolitikai Intézetének nemrég befejezett kutatása. Az Európai Integrációs Alap támogatásával a bevándorlók civil integrációjának témakörében az Empirikus Társadalomkutató Központ a magyar társadalom tükrében vizsgálta a bevándorlók beállítódását. Az újszerű megközelítési mód rávilágított az „őshonos” lakosság számos gondjára is.
Például arra, hogy a közvéleménykutatási adatok szerint Magyarországon a legkevésbé pozitív a bevándorlás megítélése az Európai Unió 27 tagországa közül. Magyarország esete azért meglepő, mert az EU régi tagországaihoz viszonyítva nálunk alacsony az itt élő bevándorlók aránya – a mostani létszám 200 ezer fölött van. Amíg a bevándorlók az EU össznépességének közel 4 százalékát teszik ki, addig ez az arány Magyarországon nem éri el az egy százalékot sem.
A vizsgált minta 52 százaléka él tartózkodási engedéllyel az országban, a további 48 százalék letelepedési, illetve bevándorlási engedéllyel maradhatott. Minden második bevándorló európai, 40 százalékuk jött Ázsiából. Többen a volt Szovjetunió utódállamaiból, kevesebben Kínából érkeztek. A bevándorlók 28 százaléka az elmúlt négy évben jött Magyarországra, 15 százalékuk magyar anyanyelvű, ami azt jelenti, hogy Kárpát-Ukrajnából vagy a Vajdaságból érkeztek (a kutatást a nem uniós országokból érkezők körében végezték, az erdélyi magyarok már nem számítanak migránsnak). A befogadó társadalomhoz képest több a férfi, több a fiatal, többen dolgoznak a versenyszférában, a legtöbben Budapesten élnek.
Többen végeztek egyetemet, mint a befogadó társadalomban, az internethasználat lényegesen magasabb, s jóval többen beszélnek idegen nyelveket, mint a hazai lakosság. A befogadó magyarok 16 százalékának vannak barátai, a bevándorlóknál ez az arány: 91 százalék! Arra a kérdésre, hogy meg lehet-e bízni az emberekben, a magyarok 2,8, a bevándorlók 15,8 százaléka válaszolta azt, hogy majdnem mindig.
– Igen gyér mind a többségi társadalom, mind a bevándorlók politikai részvétele és civil aktivitása – összegezte a vizsgálatok egyik lényegi szegmensét Tóth Lilla szociológus, a kutatás vezetője. – Országgyűlési választásokon nem vehetnek részt, de a különböző letelepedési és bevándorlási engedélyesek önkormányzati választásokon szavazójoggal rendelkeznek. Ennek ellenére kevesen élnek vele. Nem is feltétlenül azért, mert nem akarnak beleszólni az itteni dolgokba. Sok időbe és energiába telne a tájékozódás. Azt is tudjuk, a társadalom határozott elvárása, hogy a bevándorlók asszimilálódjanak a befogadó társadalomba. Ha ezt nem teszik, azt a lojalitás hiányaként értékelik a befogadók. Különösen így van ez akkor, ha a migránsok tiltakozó akciókban, mozgalmakban vesznek részt. Ezen körülmények között nehezen eldönthető, hogy mi lenne
a legmegfelelőbb viselkedés: a sérelmeik ellenére maradjanak távol a tiltakozástól, vagy viselkedjenek úgy, mint bármely más polgár, és fejezzék ki elégedetlenségüket. Fontos a bevándorlók politikai integrációjáról szólva említést tenni az integráció ellen ható tényezőkről is – jegyezte meg Tóth Lilla. – A politikai és civil integráció elmaradásának vagy megtorpanásának hátterében olyan személyes okok állhatnak, mint például az, hogy a bevándorló csak átmenetinek gondolja a fogadó országban való tartózkodását, hogy meg akarja őrizni saját kultúráját, hogy nem tud azonosulni a fogadó ország politikai kultúrájával (a toleranciára, tárgyalásra, kompromisszumra, a többségi elvre épülő liberális demokratikus berendezkedéssel). A protest jellegű politikai részvételt akár az is akadályozhatja, hogy a migráns tart az ország rendfenntartó intézményeitől.
A kutatás arra is fényt derített, hogy minden harmadik bevándorló családi okok miatt érkezik, ez főleg a kínaiakra érvényes. Minden ötödik angolszász, s húsz százalék azok aránya, akik a magasabb életszínvonal reményében vágtak neki az útnak. Minden hatodik válaszadó említette, hogy tanulmányi céllal költözött más országba, a megkérdezettek 6,3 százaléka pedig politikai vagy vallási okból, esetleg háború miatt távozott szülőföldjéről.
Anyagiak terén jobban el vannak engedve, mint a befogadók. Egy-egy háztartás nettó jövedelme az átlag magyar családban havi 150 ezer forint. Ugyanez a bevándorlók esetében 200 ezer. A jólét nagyobb elégedettséget eredményez. A bevándorlók egyébként is optimistábbak, mint a befogadók, akiknek soraiban tíz százalék egyetlen barátról sem tudott beszámolni.
A kutatásnak több olyan megállapítása is van, amely ismert ugyan máshonnan, kimondva és leírva mégis brutálisan hangzik. Az egyik: a befogadók és a bevándorlók közti viszonyra erősen rányomja a bélyegét, hogy a magyar felnőtt-társadalom 70 százaléka nem beszél más nyelveket. A másik, hogy öt százalék alatt volt azon bevándorlók aránya, akik idejövetelük előtt valami jót hallottak Magyarországról. Ehhez képest az már nem meglepő, hogy a „magyarok” úgy fogalmaztak: az élet alakulását alig tudják befolyásolni. A befogadó társadalom negatívabb helyzetmegítélését magyarázhatja a nemzetközi közvélemény-kutatások által többször megerősített magyar pesszimizmus és panaszkultúra.
A bevándorlók ezzel szemben sorsuk kovácsainak tekintik magukat. A kiegyensúlyozottság, a jó stressztűrő képesség is oka annak, hogy ha sikertelen egy hivatali eljárás, az a bevándorlók esetében nem torlódik paranoiába. Egy bevándorló mondta erről a következőket: „Ha az ember túléli, itt tartózkodhat. Mint a mennyországban”.
