Ez részint lényegéből is fakadhat: inkább lemondást kér, semmint azonnali sikert vagy profitot ígér. Alkalmi személyes mínuszt a közösség, sőt, más emberek érdekében.

Ha termékként értelmezzük, megállapíthatjuk: nem mutatkozik rá ellenállhatatlan fogyasztói igény. A szervezetek, amelyek az eszme marketingosztályaként működtek a már lassan két éve elmúlt „nyolc évben”, nem sokat segítettek az értékvilág népszerűsítésében. Ráadásul a piaci versenytársak olykor nemtelen eszközökkel igyekeznek támadni a gondolatot. (Példatár: a baloldal, amikor csak tehette, rárontott nemzetére, a nemzetközi baloldal támadja hazánkat stb.)

És fájdalom, a társadalom tagjainak többsége az értékvilág nevében fellépőket azonosítja magával a baloldallal. Pedig ideje lenne megérteni, hogy a baloldal nem feltétlenül az MSZP, nem Gyurcsány Ferenc, nem a sör, virsli menü, meg nem Kádár János és a vörös diktatúra, hanem egy értékvilág. Olyan, amely nyitott, toleráns, demokratikus, szolidáris, szabad, európai Magyarországot akar.

Vakon hisz az esélyegyenlőségben, mert vallja: a társadalmi viszonyok megváltoztathatók. Ilyesmit gondolni sohasem lehet szégyellnivaló.

Pláne nem abban az országban, amelyben még az is divatos, ha valaki származása alapján bélyegez meg komplett társadalmi csoportokat (lásd: cigánybűnözés, New York–Tel-Aviv-tengely), retteg Európától és a nyilvánosságtól (lásd: összeesküvések, CNN-puccs, médiatörvény), ha uniós zászlót éget, ha ordenáré stílusban ír „publicisztikát”, és ha állandóan háborúzni akar, mintha az agyára ment volna valami fáradt számítógépes játék. Ha ez a koktél trendi lehet, akkor már miért ne lenne menő a békéért rajongani, együtt érezni a szegénnyel és a szegénnyé tettel, elfogadni a homoszexuálist, a cigányt és a fogyatékost, jobb oktatást követelni a hátrányos helyzetű régiókban, küzdeni a mobilitás csatornáinak megnyitásáért?

Nem segít persze, hogy a márkakép aktuálisan nem ezt vetíti. Fájó ez, mert József Attilától Nelson Mandeláig akad néhány embléma, amely talán predesztinálná olyan karrierre, mint mondjuk, a zöld logós papírpoharas kávét.

Mi magunk is úgy viselkedünk, mintha ciki lenne baloldalinak lenni. Ha lehet, kerüljük a kifejezést: inkább vagyunk progresszívek, haladók, szocdemek, szociálliberálisok, zöldek, akármik. Esetleg elmagyarázzuk, miért nem lehet ilyen szimplán meghatározni világképünket.

Megnéztem néhány Facebook adatlapot, a liberal és a liberális még csak-csak szerepel a politikai nézet című rubrikában, ám a baloldal a lehető legritkább esetben tűnik fel. Nálam a left volt odaírva. Mert a politikai nézetet érintő kérdésre nem válasz a baloldali – feleltem saját felvetésemre. (Nem mintha a left különb definíció lenne...)

Amúgy átírtam. Most az szerepel ott: baloldali fiú vagyok. Nem azért változtattam, mert ez menő, de a probléma feldolgozása során arra jutottam: ez menő.

Uniós zászlót égetni, egykulcsos adót magyarázni és öncenzúrát indokolni a ciki, nem pedig ülődemonstrálni a szegénység kriminalizálása ellen.

Szóval: üdv a klubban.