Vissza az őshazába
A férfi altatólövedéket röpít az egyik befogott vadló testébe, aztán már csak magunkat okolhatjuk a kíváncsiságunkért. Az állat ugyanis pár perc elteltével támolyogni kezd, ide-oda dülöngél, nekimegy a fáknak, majd megroggyannak a lábai, s elterül a földön. Tényleg nem szép látvány, az egyetlen vigasztaló dolog benne az, hogy az altatás s a vele járó procedúra a ló érdekében történik. Miután elkábul, a patái élét lereszelik, majd ponyvára helyezik, s berakják egy szállító járműbe.
Hosszú, sok ezer kilométeres út vár rá, mert a végcél az őshaza. Azaz: Mongólia.
A hortobágyi pusztán vagyunk, közelebbről a pentezugi térségben, ahol ázsiai vadlovak (más néven: takik) élnek szabadon és szinte teljes háborítatlanságban, megközelítőleg olyan ideális természeti körülmények között, ahogyan az őseik száguldoztak a mai Mongólia, Kazahsztán és Ukrajna sztyeppéin több ezer évvel ezelőtt. A felfedezőjükről Przewalski-lovaknak elnevezett, már a Hortobágyon született állatok a tudomány számára felbecsülhetetlen értékű egyedek, hiszen ez a faj a mai házi lovak egyetlen ismert ősének tekinthető. Az ázsiai vadló azonban az 1960-as évekre kihalt a természetből, s csak állatkertekben maradt belőle mutatóba, de tudatos tenyésztéssel sikerült megmenteni a teljes pusztulástól. Újabban már az a cél, hogy a fölszaporított állomány egyedeit visszajuttassák eredeti élőhelyükre, többek között a mongóliai Nagy Gobi Nemzeti Parkba.
A három pentezugi kanca, Lányka, Lótusz és Márta lószállító járműben utazik a csehországi Dolni Dobrejov-i akklimatizációs központba – itt gyűjtik össze Európából a Mongóliába szánt vadlovakat –, majd a szükséges vizsgálatok elvégzése után katonai repülőgépekkel szállítják őket vissza az „őshazába”. S hogy miért éppen most szállítják Mongóliába a Pentezugban született vadlovakat? Ennek egyebek mellett az időjárás az oka: a két évvel ezelőtti, kivételesen hideg téli hónapokban a Nagy Gobi Nemzeti Parkba visszatelepített vadlovak hatvan százaléka elpusztult, megtizedelte őket a zord időjárás, holott eleve nem voltak sokan: 2005-ben alig száz ló élt ott.
Kristin Brabendertől, a pentezugi vadlóprojekt szakmai vezetőjétől megtudom, hogy a kölni állatkert és a HNP együttműködésében a hortobágyi pusztára 1997-ben érkeztek meg az első állatkerti takik – összesen huszonegy egyed –, s az elmúlt tizenöt évben a számuk örvendetes módon megnőtt: ma már mintegy kétszázan vannak. Kristin mindegyik állatot névről ismeri. Mint mondja, az idei mongóliai útra Lánykát, Lótuszt és Mártát válogatták ki.
A névadásnak amúgy szabályai voltak a projekt indulásakor. A kiscsikókat ABC-betűrend szerint nevezték el, s igyekeztek nekik magyaros nevet adni: az első kiscsikókat Apornak és Álmosnak nevezték el.
A szaporodásukkal kapcsolatban Kristin Brabender elárulja: a párválasztás a takik fejlett intelligenciáját jelzi. A Pentezugban ugyanis az elmúlt tizenöt évben megfigyelték: a kancák soha nem választanak olyan csődört, amellyel vérrokonságban vannak. Így ösztönösen megelőzik az esetleges beltenyésztésből adódó veszélyeket. Igaz, Lánykának, Lótusznak és Mártának ez ügyben könnyű dolga lesz: jövendő „háremcsődörük” sok ezer kilométerre keletre várja őket, s garantáltan nem pentezugi származék.
