Ahhoz képest, hogy a fülkeforradalmi hevület olykor képes volt pár hét alatt összecsapni egy-egy új törvényt, a felzárkózási stratégia kifejezetten aprólékos munkával készült. Bár különösebb vitákról nem érkezett hír, Kállai Ernő, a kisebbségi jogok biztosa tavaly novemberben megjegyezte: a stratégia inkább szegénypolitikai programnak tekinthető. Ami önmagában nem lenne baj, ha a nevében nem szerepelne a roma szó.

Az eredetileg nemzeti társadalmi felzárkózási és roma stratégia néven futó programból végül nemzeti társadalmi felzárkózási stratégia lett – roma nélkül. Ettől még sok szó esik benne a cigányságról. Az indoklás szerint a romák felzárkóztatását célzó politikát nem lehet elválasztani a szegénység elleni általános küzdelemtől, a társadalmi és gazdasági versenyképesség javításától.

A mai Magyarországon mintegy hárommillió ember él a szegénységi küszöb alatt, ebből 1,2 millió mélyszegénységben. A romák nagy többsége – becsülhetően 500-600 ezer ember – ehhez az utóbbi csoporthoz tartozik.

Balog Zoltán a stratégia előszavában ír a már említett teljes szemléletváltásról. Az „új koncepció lényege a komplexitás, azaz csupán akkor érhető el minőségi javulás a hátrányos területeken, ha az oktatási, szociális és egészségügyi, valamint a foglalkoztatási körülményeket egyidejűleg javítjuk”.

Szép gondolat, de a legkevésbé sem új. Nézzük például, mit mondott 2007-ben az MSZP-s Teleki László: eredményt csak akkor lehet elérni, ha összehangolt és komplex intézkedésekkel próbálunk javítani a cigányság helyzetén.

Távolabbra ismehetünk az időben, a hazai romapolitikában a „komplexitás” fogalma régóta közhelynek számít. A Fidesz hajlamos megfeledkezni arról, hogy Orbán Viktor egyszer már volt miniszterelnök, 1998 és 2002 között. Az első Orbán-kormány idején is létezett cigányügyi program, amely ugyancsak „komplex megközelítést” alkalmazott.

Visszatérve a jelenlegi ciklushoz: nem sokkal hivatalba lépése után Balog Zoltán közölte, hogy szakítani kíván az „emberi jogi dogmatizmussal”. A kormányzati kommunikációban érzékelhetővé vált egyfajta hangsúlybeli eltolódás, teret nyert az a felfogás, hogy a romáknak is tenniük kell sorsuk jobbítása érdekében.

Csak éppen ez sem hat az újdonság varázsával. 2005-ből, az MSZP–SZDSZ-koalíció idejéből idézzük a kisebbségek helyzetével foglalkozó kormányjelentést: „Nem engedhető meg annak a szemléletnek a felerősödése, amely – önhibájukra és másságukra hivatkozva – a cigányságot teszi felelőssé a szegénységéért. Ugyanakkor nem fogadható el az a szemlélet sem, amely a közösségek és az egyén felelősségét tagadva, a cigányságot sújtó minden probléma miatt a többségi társadalmat teszi felelőssé.”

Ami a mostani stratégiát illeti, gyaníthatóan nincs olyan szakértő, aki minden egyes mondatával tökéletesen egyetértene. Nagy általánosságban azonban tetszetős – igaz, javarészt már máshonnan ismerős – elképzeléseket tartalmaz. Tartozik hozzá egy 2014-ig szóló intézkedési terv is, amelyben konkrét időpontok és összegek szerepelnek. Ez akkor is dicséretes, ha kissé nehéz kibogarászni, hogy mindent egybevetve mennyit és milyen ütemezésben szán a kormány felzárkóztatásra, ebből mekkora hányadot tesz ki a hazai és az uniós pénz, milyen arányban osztoznak rajta romák és nem romák.

Ha már eddig hiába keresgéltünk új elemeket, akad azért ilyen is: a kormány szoros együttműködésre törekszik az egyházakkal. Nagyon helyes. Ám ebben az esetben nem világos, hogy a Fidesz–KDNP-többségű parlament miért vonta meg az egyházi státuszt éppen attól a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségtől, amely túlnyomórészt hátrányos helyzetű gyerekek és felnőttek, jelentős részben romák számára tart fenn intézményeket.

A stratégiának egyébként is ez a legnagyobb gyengéje. Úgy próbál küzdeni a társadalmi felzárkózásért, hogy közben a kormányzat más intézkedései pont az ellenkező irányba tolják az országot.

A romák nagy többsége, becsülhetően 500-600 ezer ember, mélyszegénységben él