A férfi nyolc éve költözött egy kisvárosi társasházba feleségével. Néhány év elteltével új szomszédot kaptak, s kezdetben jó kapcsolatot alakítottak ki a középkorú, megtermett, mobiltelefonokkal üzletelő férfival. Egy napon azonban minden megváltozott. Az új lakó egyik üzletfele a ház udvarán ürítette ki kocsija hamutartóját, amit szóvá tett Gyula felesége. Panasza eljutott a szomszéd fülébe is, aki rossz néven vette ezt, és valóságos bosszúhadjáratot indított.

Előbb csak szitkok özönét zúdította Gyuláékra, aztán már különféle bosszantásokba is belekezdett. Gyuláék földszinti lakásának ajtaja elé söpörte a szemetet, telente havat lapátolt a házaspár kamrájának bejáratához, kilopta postaládájukból a leveleket.

Aztán egyre durvább akciók következtek. Kővel, hógolyóval dobálta ablakukat, éjjel telefonon hívogatta őket. Amikor egy reggelre fekáliával volt összekenve a házaspár lakásának külső fala, Gyula kamerát szerelt fel a folyosóra, hogy bizonyítékot szerezzen zaklatójuk ellen, ám csak részben járt sikerrel. Mindössze arról van fotója, hogy a férfi épp négykézláb mászik lakásuk előtt.

Végül tettlegességig fajult konfliktusuk. Egy szóváltást követően a szomszéd meglökte Gyula feleségét, mire a nyugdíjas megrúgta ott, „ahol a legjobban fáj a férfinak.” Rendőrt hívtak, vizsgálat indult. Gyula lett a gyanúsított.

– Én rendre feljelentem ezt az őrültet, ahol csak tudom. A jegyzőnél birtokháborítás, az ÁNTSZ-nél a fekália, a rendőrségen a fenyegetőzések miatt, de szinte mindig megússza. Eddigi egyetlen sikerem az, hogy a telefonos zaklatások miatt megrovásban részesítették – fakad ki Gyula. Dühtől remegő hanggal folytatja: – Beszéltem ügyvédekkel, rendőrökkel, s kivétel nélkül azt mondták, okosabb, ha nem csatázom, inkább költözzek el, mert a hatóság ilyen apró-cseprő ügyekkel úgy sem fog érdemben foglalkozni. Amíg vér nem folyik, addig valódi vizsgálatra, felelősségre vonásra ne is számítsak. De hát akkor mit tehetnék?! Tényleg költözzek el a szomszédom miatt?

Noha Gyula kálváriája alighanem a legszélsőségesebb szomszédviták közé tartozik, meglepő módon a közös képviselőket tömörítő érdekvédelmi szervezetek megkérdezett vezetői cseppet sem lepődnek meg az eseten. Azt mondják: ma már bármit el tudnak képzelni, mivel a társasházban élők között egyre gyakoribbak, és mind durvábbak a viták.

Beszámolóikból kiderül: „irgalmatlan feszültség érzékelhető” a lakóközösségek többségében, nem ritka, hogy üvöltözésbe torkollnak a közgyűlések, pereskedéssé fajul egy-egy zajos lakásfelújítás. Miként fogalmaznak, egyre több a „bekattanó, realitásérzékét totálisan elvesztő” lakó, aki bármire képes, hogy megtorolja vélt vagy valós sérelmeit, és ezért valóságos háborúskodásba kezd.

– Tíz évvel ezelőtt a közös képviselők elsősorban a ház ügyeivel foglalkoztak, mára azonban egyfajta békebírói feladatot is el kell látniuk. Nagyon gyakori, hogy a lakók közötti konfliktusok elsimítása viszi el idejük nagy részét, hiszen általában mindkét fél először nála tesz feljelentést. Az ügyes, pedagógiai érzékkel megáldott képviselők tudják kezelni ezeknek a helyzeteknek a zömét, sok esetben azonban egyszerűen lehetetlen békés megoldást találni – fogalmaz Juhász László, a Budapesti Társasházi Közös Képviselők Egyesületének elnöke, aki szerint mindez egyértelműen a gazdasági helyzettel hozható összefüggésbe.

– Nem csak arról van szó, hogy mind többen maradnak el a közös költséggel, a vízdíjjal, s ezért konfliktusba keverednek a pontosan fizető lakókkal. Az emberek féltik állásukat, egzisztenciájukat, otthonukat, ezért ingerültek, érzékenyek. Így sokszor elég egy szikra, egy folyosón eldobott csikk, egy hangosabb televízió, egy bántó megjegyzés ahhoz, hogy háborús hangulat alakuljon ki – mondja Juhász László.

Hasonlóképp vélekedik Langer Ivánné, a Magyar Társasházkezelők Országos Szakmai Szövetségének elnöke. Szerinte azonban a családok félelmei, jövőjük iránti aggodalom mellett más okai is vannak a növekvő társasházi feszültségeknek. Mint mondja, elidegenednek egymástól az emberek, mind többen vélik azt, hogy „erőből” kell megoldani a vitákat. Mindemellett nem ritka – teszi hozzá –, hogy a munkájukat elvesztők és a „fiatal” nyugdíjasok szítanak vitákat, mert érzékenyebbek, ráadásul túl sok idejük, energiájuk van másokkal törődni. Szerinte az viszont minden esetben közös: a lakóközösségeknek, a közös képviselőknek lényegében nincs olyan hatékony eszközük, amivel a renitens lakók ellen felléphetnének.

– A rendőrségi feljelentések, bírósági perek révén persze lehetne igazságot keresni, ám a legtöbb esetben ez nem megoldás. Általában apró-cseprő oka van a konfliktusnak, amikkel nem szívesen foglalkoznak a hatóságoknál, ráadásul hónapok, évek telnek el egy-egy döntésig. Addig pedig csak tovább mérgesedik, mind inkább eldurvul a felek közötti vita.

Sokszor elég egy eldobott csikk vagy hangos tévézés, hogy a lakók között háború alakuljon ki