Hogy pontosan kik volnának a családi gazdaságokat akadályozó oligarchák és zöldbárók, a gödöllői egyetemi katedrát a miniszteriális poszttal fölcserélő professzor nem nevezte meg. Kár érte, mert így csak azokra a statisztikákra támaszkodhatunk, amelyek ebben a kényes kérdésben mindenképp megkerülhetetlenek.

Arra, hogy egy-két család vagy politikai maffiózó kezében lenne a termőföldek sokasága, nincsenek kézzelfogható adatok. Csak annyit tudunk, hogy a mezőgazdasági gazdálkodó szervezetek száma 7 ezer körüli, ezek társasági vagy szövetkezeti formában működnek. Ötezer hektárnál nagyobb területeken gazdálkodó társaság mindössze 59 van, ezek közül 13 folytatja a termelést – szántóföldi növénytermelést – 10 ezer hektárnál nagyobb területeken. Latifundiumnak – miként Ángyán József nevezte őket búcsúlevelében – nem lehet tekinteni egyet sem, ezek a régi földbirtokrendszerben nemritkán félmillió hektárt bírtak. Akkor is ott voltak, ma is ott vannak mellettük a kisgazdaságok.

Szakértőink szerint a mára kialakult birtokstruktúra azért tekinthető kiegyensúlyozottnak, mert a nagygazdaságok átlagos földterületnagysága 400 hektár (a kisgazdaságoké 5). Gyöngíti az ángyáni érvelést, hogy a rendszerváltás után kialakult birtokstruktúra ugyanúgy kétpólusú, mint a háború előtti évtizedekben. A Nyugat-Európára jellemző közbülső, 4-500 hektáros területnagyság nálunk nem vált általánossá. Mégsem lehet azt mondani, hogy a birtokstruktúra kedvezne az oligarcháknak és a zöldbáróknak, mert a kicsik és a nagyok nagyjából fele-fele arányban osztoznak a termőföldeken (a szántóterület nagysága meghaladja a 4,3 millió hektárt). Az persze beszédes, hogy az 567 ezer egyéni gazdaság közül alig 80 ezer termel piacra. Ennek az oka az, hogy háromnegyedük 1 hektárnál kisebb földterületen gazdálkodik, amivel csak a kertkultúrában vagy az állattenyésztésben lehetne talpon maradni. A tapasztalatok szerint a kicsik ugyanazt termelik, mint a nagyok, s nemigen vállalkoznak a modern piac ellátására (céljuk az önellátás vagy a keresetkiegészítés).

A lényeg, hogy volna terük bőven a családi gazdaságoknak, s a vidékfejlesztési tárcát senki sem akadályozta abban, hogy segítsék a kicsiket. De nem a nagy termelőegységek korlátozásával, és nem rombolással.

– Nem volt igaza az államtitkárnak abban – mondta egy kutató –, hogy a családi gazdaságok rendkívül színes tevékenységet folytatnak. Az a helyzet, hogy búzát, kukoricát, napraforgót termelnek. És ma mind össze 4 ezer egyéni gazdálkodó tart állatot. E téren a kétharmados másfél évben semmi sem változott. Ahhoz, hogy a mezőgazdaság több munkát adjon az embereknek, erősödnie kellett volna a feldolgozói szegmensnek, és több állatot kellene tartani. Ami ezt illeti: beszédes, hogy Horn Péter akadémikus jó tíz évvel ezelőtt még 10-11 millió sertést tartott kívánatosnak, ma hárommillió alatt vagyunk.

Az ángyáni – a kisgazdaságokra és a termelői piacokra épülő – elképzelések olykor ellentmondtak a nagy világfolyamatoknak. A kereslet koncentrációjának világában a sokmilliós megapoliszokat nem lehet ellátni a családi gazdaságok által megtermelt termékekkel, itt már csak a nagyüzem lehet a megoldás. Lehet követni Olaszországot, ahol célul tűzték ki, hogy a lakosságot 15 százalékban el lehet látni a közvetlen termelői piacok újraaktiválásával (erre nálunk is van példa), de a 85 százalék lefedése nem lehetséges. A városi tömeg élelmiszerrel való ellátása a XXI. században sem változik, nem fogunk visszafordulni az időben. Szakértők szerint a legfőbb gond a földbirtokos oligarchák akadályként való fölemlítésével az, hogy a földjogi szerződéseket nem lehet veszélyeztetni.

Ha valahol stabilitásra van szükség, ez a terület mindenképpen az. Ha a bérlő azt látja, hogy ki akarják venni alóla a földet (hogy odaadják a családi gazdaságoknak), nem tart állatot, s nem fog fejleszteni. Ha visszamenőleg módosítják a kontraktusokat, az e területen beláthatatlan károkat okozhat. A tavalyi kiugróan eredményes esztendőben a magyar mezőgazdaság gerincét adó gabonatermelés hallatlanul jövedelmező volt (ami persze az EU-támogatások 10 százalékos emelkedésének, a jó termésátlagnak és az áremelkedésnek is köszönhető). Ha itt felborul az egyensúly, mint az állattenyésztésben vagy a stagnáló kertészeti ágazatban, az az egész nemzetgazdaságot veszélyeztetné.

Ángyán József – mondják hozzáértők – valójában nem politikai áldozat, az élet mondott rá nemet, nem a maffi ózó földspekulánsok fogtak ellene össze. A saját modelljét látta veszélyben, amikor fölállt. És rögtön tegyük hozzá: a Fideszét. Ugyanis ezzel a modellel kampányolt, ezt hirdette ellenzékben. E rendszer egyik pillére az volt, hogy a hangsúlyt a családi gazdaságokra kell helyezni, méghozzá úgy, hogy állami földeket szabadítsunk fel számukra. A másik a mindent helyben kell megtermelni és elfogyasztani – egyébként Orbán Viktor által is preferált – lázálma. Ilyen radikális váltást nem lehet végrehajtani. Még akkor sem, ha Ángyán József azt hitte, hogy a politika kétharmadával ez megvalósítható.

Lehet a cél a prosperáló családi gazdaságok létrehozása, de ahhoz nem kell szétverni a nagygazdaságot. A kutatások azt mutatják, hogy még az önfenntartó – azaz nem profitorientált – szántóföldi gazdaság életképességéhez is szükség van 80-100 hektárra vagy 40-50 tehénre. Ez alatt senki se reménykedjen.

Javuló eredmények

2011-ben a mezőgazdaság teljes kibocsátásának értéke folyó alapáron 26 százalékkal nőtt. A bruttó hozzáadott érték 48, a mezőgazdaságból származó nettó vállalkozói jövedelem 75 százalékkal több, mint a különben nagyon rossz 2010-ben volt. A teljes munkaidős dolgozóra számított jövedelem 42 százalékkal nőtt (!). A mezőgazdaság teljes volumene a 2010-es 12 százalékos visszaesés után, 2011-ben 9 százalékkal nőtt. Ezen belül a növényi termékek termelése 16 százalékkal nőtt (az állattenyésztési adat 1 százalék). Az őszi vetésterület 1,7 millió hektár, ebből búza 1,083 millió hektár, ami 8 százalékkal több, mint 2010-ben. A szarvasmarha-összlétszám 678 ezer, a sertés 3 millió 213 ezer darab volt 2011-ben. (Forrás: KSH, Agrárgazdasági Kutatóintézet)

Ángyán József a parlamentben