Felvételiztem a konzervatóriumba ugyanis. Kellett ehhez némi atyai protekció is, elég rugalmatlan volt az akkori rendszer – no nem annyira, mint amennyire lesz ez a mostani –, de végül teljesen szabályosan szóbeliztem és írásbeliztem, ha nehezen is, de olvastam lapról, szolmizáltam, valamennyire lekottáztam a fütyölt dallamot, megtanultam az előírt száz népdalból is ötvenet, hatvanat talán.

Apám tanítványa, Vera készített fel, aki huszonhárom éves volt, és gyönyörű, és olyan rövid szoknyában járt, hogy kész csoda volt, hogy a fölvételi sikerült.

Az egyetemi stúdiumok mellett, után, helyett húszéves fejjel be-beültem az iskolapadba újra, tizennégy-tizenöt éves gyerekek közé. Ez már önmagában is szórakoztató volt, hisz mindig jó mulatság a sorból kilógni.

Zongoraórákra este jártam, lakásra, Zsuzsa nénihez a Visegrádi utcába. De a többi tárgyat hallgatni a Török Pál utcába sétáltam a bölcsészkar Duna-parti épületéből át, mert a „konzi” épületét éppen tatarozták, és így a muzsikus gyerekeknek a képzőművészeti gimnáziumban szorítottak ideiglenesen helyet.

A szolfézs és az összhangzattan nem volt az én világom, hiányoztam is sokat, de a zenetörténetórákat igyekeztem lehetőleg nem kihagyni. Sólyom tanár úr tartotta azokat.

Nem volt még ötven akkor, de idősnek tűnt fel, most, hogy utánanézek, látom, 1949-ben, huszonhét évesen lett zeneakadémista. Hogy addig mivel foglalatoskodott, arról nem szólnak a megemlékezések, én mindenesetre rosszat sejtek, szerintem nem olyasvalamivel, amivel szíve szerint szeretett volna.

Zenetörténész lett és zenepedagógus, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola legendás zeneirodalom-tanára.

Az ő példája is bizonyítja, hogy egy diák soha nem tudhatja, kitől, mit tanul. Arra csak évekkel, évtizedekkel később derül fény.

Én Sólyom tanár úrtól nem elsősorban zenetörténetet tanultam, hanem a forma, a formák tiszteletét. Azt, hogy a legmélyebb, a legőszintébb érzemény, gondolat is csak formába öntve hat.

Minden egyes zenei alapformát egy-egy művön keresztül mutatott be; a szonátaformát a Mondschein-szonáta harmadik tételével, a rondót Mozart A-dúr klarinétötösével, és így tovább.

A végül legalább egy tucat órán keresztül csak a Don Giovannit vette. Segédeszköze nem volt egyéb, mint egy ócska Tesla magnó, egy dupla bakelitlemez és a szó és a mimika, a játék, a hang, a gesztusok. Mint minden nagy tanár, jó színész volt ő is, játszott a tanteremben, nem csak előadott. Megformált.

Addig csak annyit tudtam, hogy Don Giovanni megérte a pénzét. Sólyom tanár úr megértette velem, hogy mindenki megéri a pénzét. De Don Giovanni meg is formálta magát, s ezzel – hiába volt gonosz – kiemelkedett a többi közül. Ma is előttem van, ahogy Sólyom tanár úr is csillogó szemmel, diadalmasan kiemelkedik, kimagasodik, miközben hőséről beszél.

Amúgy, attól tartok, egészen apró, ráncos képű, öreges ember volt, púpos is kicsit. Vagyis hát lett volna.

Utolsó munkája kéziratban maradt, de Lisztmonográfiájának megjelenését megérte még.

2005-ben halt meg, nyolcvanhárom évesen.

Ebben a formátlan világban egyre többet gondolok rá.