Egy klasszikus orosz vicc szerint a cári testőrség két huszártisztje a húszas évek Párizsában egy kabaréban mulat, amikor hajnaltájt egyikük hirtelen ötlettől vezérelve a másikhoz fordul: – Arkagyij Afanaszjevics! Most megyek, és belecsinálok a zongorába! – Áh, Mihail Fjodorovics, ne tegye, nem érdemes. Ezek úgyse értenék!

Hát, ami azt illeti, Arkagyij Afanaszjevicsnek van igaza, ezek tényleg nem értik. Odavettek bennünket a maguk kifinomult klubjába, erre – ahelyett, hogy örülnénk – kicsit búsongunk, és odarondítunk a terem közepére. Aztán lekezelően azzal próbáljuk elintézni az óhatatlanul kirobbanó közfelháborodást, hogy mi kifinomultak vagyunk, de a többiek ebből nem értenek semmit.

Hogy messzebb ne menjünk, itt volt az Európai Parlament médiával foglalkozó frakcióközi bizottságának keddi meghallgatása a sajtószabadság magyarországi helyzetéről. Az eseményt Jean-Marie Cavada szervezte, aki az Európai Néppárthoz tartozó francia kormánytöbbség listájának harmadik helyéről jutott az Európai Parlamentbe, a Becsületrend lovagja, a Leuveni Katolikus Egyetem díszdoktora, fiatal korában maga is újságíró, közszolgálati hírműsorok szerkesztője, illetve közszolgálati rádióadók igazgatója. Röviden: köztiszteletben megőszült, hozzáértő liberális-konzervatív politikus, ráadásul ismeri és kedveli is Magyarországot. Bevezetőjében leszögezte, hogy a magyar kormány álláspontja már közismert, most az érintettek és a szakma véleményére kíváncsi.

FOTÓ: REUTERS CATHAL MCNAUGHTON

A panelben Bolgár György és e sorok szerzője mellett a Nemzetközi Újságírószövetség (IFJ) brit alelnöke, Stephen Pearse, a Bécsben székelő Délkelet-európai Médiaszervezet elnöke, a szerb Oliver Vujovics és a szlovén szocialista EP-képviselő, korábban szintén újságíró Tanja Fajon kapott lehetőséget véleménye kifejtésére. Az utána következő hozzászólások közül érdemes megemlíteni az egymás mellett helyet foglaló Morvai Krisztinát (Jobbik) és Schöpflin Györgyöt (Fidesz). Előbbi méregbe mártott almát kínáló mosollyal kérdezte meg, ugyan, kit büntettek meg az új médiatörvény alapján (hogy mást ne mondjunk, a legelső nap reggelén Mong Attilát, pedig egy szót sem szólt, csak hallgatott tiltakozásul a Kossuth rádióban), majd a kettős mércét illusztrálandó előkapott egy egyszerre vörös csillagos és horogkeresztes plakátot, amellyel annak idején Budaházy Györgyék kampányoltak az Európai Unióba való belépés ellen.

Cavada finoman szólva feszengett, próbálta tényszerű mederben tartani a vitát, erre jött Schöpflin és tényszerűen azt mondta, a médiaszabadság hiányára panaszkodók egy kitalált Magyarországról beszélnek, az igaziban minden rendben van, és különben is, ő dolgozott a BBC-nél, ahol cenzúrának vetették alá. A logikai bukfenc láttán Stephen Pearse felvonta a szemöldökét, de jól nevelten hallgatott. Következett a Magyar Hírlap újságírója, Pindroch Tamás, aki a konferencia két hivatalos nyelve, az angol és a francia helyett magyarul panaszolta el, hogy ő a panelben szeretett volna helyet foglalni, de Cavada hivatala nem válaszolt a levelére. Mivel szavait egy mellette ülő tolmácsnak kellett angolra fordítania, hamar kifutott az időből, mondanivalójából leginkább az jött át, hogy 2010 előtt volt gond a sajtószabadsággal Magyarországon, most viszont nincs. Bokros Lajos szerint viszont most van baj, és nem is csak a sajtószabadsággal.

A Morvai Krisztina másik oldalán felbukkanó Gaudi-Nagy Tamás (Jobbik) a Klubrádiót hibáztatta, miért nem kínált a lejárt frekvenciájáért vacak nyolcmillió forinttal többet, akkor most nem lenne probléma. Néhány európai hozzászólás után az eseményen amúgy tudósítóként jelen lévő Lovas István arról beszélt, hogy amikor „maguk” voltak hatalmon, a Klubrádió úszott a pénzben. Felrótta Bolgár Györgynek, hogy pornográf könyv szerzője, és azt tudakolta tőle, nem gondolja-e, hogy most politikai pornográfiát űz. Bolgár nem gondolta, viszont rámutatott, hogy a szóváltás jól illusztrálja a jobboldali magyar sajtó módszereit. A teremből kijövet mindenkinek a kezébe nyomták Pindroch szövegének angol verzióját, az érdeklődőknek pedig az egészet rezzenéstelen arccal végigülő Deutsch Tamás magyarul tartott kiselőadást a Fidesz álláspontjáról.

Belecsináltak a zongorába, és sajnálkoznak, hogy „ezek” nem értik.

Az Fidesz-kormánynak persze pechje volt az időzítéssel, bár Európában valószínűleg akkor se nézték volna el neki a társasjáték szabályainak felrúgását, ha az unióban amúgy minden rendben van, a gazdaság dübörög, a nagyhatalmak elégedettek, versenytársak se nyugtalanítják őket, és mindenki bízik a jövőben. Ámde nem ez a helyzet. Az Európai Unióban egyre erőteljesebben domináló nézet szerint a válság megmutatta, merre kell továbblépni. Eldöntötte a több évtizedes vitát: az unió nem maradhat közös piac és gazdasági szövetség, a nemzetállamok pillanatnyi érdekeken alapuló koalíciója, tovább kell lépni a gazdasági és politikai föderalizmus irányába, mégpedig azonnal. Nincs vesztegetni való idő. Egyrészt be kell pótolni a kezdetektől ismert mulasztásokat, újra kell gondolni a közös gazdasági alapokat, az eurót életben tartani képes mechanizmust kell kidolgozni. Másrészt fegyelemre kell kényszeríteni mindazokat, akik szerint Brüsszel csak arra jó, hogy pénzt adjon, amúgy fogja be a száját. Félreértés ne essék, az utóbbi nézet nem csak a magyar kormány vagy a magyar jobboldal sajátja, vannak még ilyen politikai erők Európában, főleg a déli végeken – és főleg a hagyományos baloldalon. A héten demonstrációhullám söpört végig Spanyolországon, ahol a frissen hatalomra került konzervatív kormány folytat megszorítási politikát, Görögországban se vége, se hossza az EU döntései miatti tiltakozásnak. Mintha lenne más út, volna ingyenvacsora. Mintha vissza lehetne gyömöszölni a szellemet a palackba, és visszahozható lenne a globalizáció előtti kapitalizmus.

Nem gyömöszölhető vissza, új világ született, és alkalmazkodni kell hozzá. Aki nem lép egyszerre, nemcsak rétest nem kap, de egy szelet száraz kenyeret is alig. Nyilvánvaló, hogy az új, az eddiginél szorosabb és hatékonyabb szövetség a politikai reformok kiteljesítését is feltételezi, hiszen nem lehet elvárni a gazdagabb államoktól, a németektől és a skandinávoktól, hogy csak fizessenek, cserébe meg alig-alig kapjanak valamit. A magyar kormány ezzel a folyamattal helyezkedik szembe. Amikor a külföldi bankokat és befektetőket sarcolja, a hosszú évekkel ezelőtti privatizációs szerződéseket akarja erőből újratárgyalni, csak rövid vagy legföljebb középtávú gazdasági érdekeket sért. Amikor azonban a közös alapértékek tekintetében helyezkedik elutasító álláspontra, az egész uniót fékezi.

Ráadásul sajátos módszerrel: Brüsszelben azt hazudja, hogy Magyarországon maradéktalanul érvényesülnek a demokratikus alapértékek, Magyarországon pedig azt, hogy Brüsszelben eredményesen védeni tudja a pozícióit. Egyik sem igaz, és ezt Brüsszelben és itthon is pontosan lehet tudni. Orbán Viktor hat éve még magabiztosan mondta a CNN kamerájába, hogy ő sosem hazudott a népnek. Ma ezt már aligha tehetné meg, mert azt alighanem még a reptérről frissen beeső CNN-es Nic Robertson is fel tudná sorolni, mi mindenben nem mondott igazat az elmúlt években. (Maga mondta nyugati nagyköveteknek, ne azt nézzék, mit mond, hanem azt, amit tesz. Vagyis a kettő nem esik egybe. Vajon mi lenne a Magyar Nemzet véleménye, ha ezt a mondatot Gyurcsány Ferenctől idézi a WikiLeaks által kiszivárogtatott amerikai nagyköveti távirat?) Orbán ma a CNN-t és az Egyesült Államokat vádolja a megbuktatására irányuló összeesküvéssel – ez olyan politikusokkal teszi egy sorba, akikkel ő aligha akarhat együtt bekerülni a történelemkönyvekbe: Lukasenko, Chávez, Mugabe, Ahmadinezsad.

Orbán Viktort feltűnően nem hívják sehová, oda pláne nem, ahol az igazán fontos dolgok dőlnek el. Nem kíváncsi rá Nicolas Sarkozy vagy Angela Merkel, és még David Cameron se látszott örülni, hogy ilyen remek szövetségese támadt az unió lendületének fékezésében. Mintha snassz lenne vele közös fényképen szerepelni. A magyar miniszterelnök Európában szokatlanul kemény beszédmódja, sértődött vagdalkozása önmagában nem lenne elég ehhez a dühös reakcióhoz. Az állandó improvizáció csak elbizonytalanítja a partnereket. Igazán azért mérgesek, ha valaki a bolondját járatja velük. Ha be akarja csapni őket, ha a tárgyalóteremből kilépve viszont azonnal csúfolódik rajtuk. „Orbán úr okos ember, de az európaiak sem hülyék!”, fakadt ki az Európai Parlament szocialista elnöke, a német Martin Shulz – pedig ő még azelőtt találkozott Orbán Viktorral, hogy Navracsics Tibor két óra leforgása alatt két különböző választ adott Neelie Kroes EU-biztos azon kérdésére, megfogadja-e Budapest az Európa Tanács javaslatait médiaügyekben. Zárt ajtók mögött azt mondta neki, hogy igen, a plenáris ülésen azt, hogy megvizsgálják a dolgot, és végrehajtják, ami nem ütközik az új magyar alaptörvénybe.

Önként léptünk be az unióba, és a mostani egész borzalmas történetben az az egyetlen biztató, hogy a Fidesz sem vetemedik a kilépéssel való nyílt fenyegetésre. Igény talán lenne rá, a részben a Jobbik jelszavaival operáló „békemenet” arra utal, hogy van, aki az unióból távozó Orbánt is követné. Ám ő is tudja, hogy Európán kívül nincsen számunkra hely, dől az országba a brüsszeli pénz, és a 2003-as referendumon részt vevő magyarok 83,76 százaléka is a belépésre szavazott. Az Európai Unió éppen új, föderalista identitást kovácsol magának, miközben Orbán az ellenkező irányba mozdul, amikor a Fidesz képére pofozná át Magyarországot. Rosszkor indultunk a rossz irányba.

Mellesleg pedig, a zongora nem illemhely.