Húsz éve a zavarosban
Továbbá mindig akad egy jóval erősebb titokpárti, nemzetbiztonsági lobbi, ami olykor nagykoalícióban hárítja el a „túlbuzgó” iratfeltáró kezdeményezéseket.
A múltfeltárás története egyidős a rendszerváltással, hiszen már akkoriban is sokan követelték a diktatúra működtetőinek elszámoltatását, a történelmi igazságtételt. Ezek a törekvések akkor kaptak erőre, amikor egymás után derültek ki az állambiztonság piszkos ügyei 1989–1990 telén. Az egyik ilyen „lökést” a demokratikus ellenzék töretlen megfigyelésére fényt derítő Duna-gate-botrány adta, a másikat a szintén a Fekete Doboz által feltárt törvénytelen iratmegsemmisítések ügye. Ezért az ötvenhatosok, kisgazdák és az egykori demokratikus ellenzék „jóvátételi lobbija” már az Antall–Boross-kormánynak is komoly fejtörést okozott, nem beszélve a Sólyom-féle Alkotmánybíróságról, amely sorra megakadályozta az igazságtételi törvényeket. A fáma szerint az Antall–Boross-kormány a parlamenti többségét is veszélyeztette volna, ha a parlamenti képviselők ügynökmúltját megbolygatják, így aztán csak az első parlamenti ciklus utolsó ülésnapján fogadták el az első ügynöktörvényt.
A képviselők ügynökmúltjának átvilágítása és a Történeti Hivatal létrehozása már a Horn-kormány ciklusára esett. Az első Orbán-kormányt inkább a titokpártiság jellemezte ügynökügyben (a titkosszolgálati lobbi egyik legmeghatározóbb képviselője, Kövér László titokminiszter a parlamenti pletykák szerint már ekkor egyértelművé tette, hogy „csak a testén keresztül” engedi ki az ügynöklistákat).
A kormány néhány szimbolikus gesztust tett ugyanakkor a kommunizmus áldozatainak, például a Terror Háza megalapításával, vagy a február 25-i emléknap bevezetésével, az átvilágítás személyi körének kiterjesztésével, de végül – a retorikával szemben – sosem zárta ki a közéletből az egykori ügynököket, ellenben a titkosítási határidőket évtizedekkel kitolta. A következő MSZP–SZDSZ-kormányok már aktívabbnak bizonyultak, főleg a kisebbik koalíciós partner nyomására.
A második szociálliberális kormány is csak Medgyessy Péter miniszterelnök kémelhárítói múltjának nyilvánosságra kerülésével összefüggésben engedett a liberálisok nyomásának; ekkor indult be a „világítsunk át minden volt kormánytagot” lavina, és ekkor élték fénykorukat az ügynöklisták készítői is. Ebben az időszakban rendelték el az iratátadások felpörgetését, a Történeti Hivatalt közös állambiztonsági szaklevéltárrá duzzasztották, az iratfeltárást pedig részben civil kutatók felügyelete alá helyezték.
Ugyanakkor a Medgyessy-, majd a Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején is fennmaradt a korábbi kettősség: miközben a liberális lobbi a civil kutatókat előnybe juttatta mind a kutathatóság, mind az irategyesítés és feltárás felügyeletében, ez állandó harccal járt a bürokráciával és a titkosszolgálatokkal. A kétharmados törvények (alkotmány, titokszabályok) módosítását pedig a Fidesz következetesen elutasította, így a feltárás alkotmányos keretei továbbra sem változtak, a pártállami múlttal kapcsolatos információk esetében is megilleti a megfigyelőket a személyes adatok védelme.
