A közhatalomnak igazságos törvényekkel és más eszközökkel biztosítania kell minden polgára vallási szabadságának védelmét. Jogsérelem éri az embereket – és magát azt a rendet, amelyet Isten szabott –, ha megtagadják, hogy a társadalomban szabadon gyakorolhassák vallásukat. A vallás szabadsága nemcsak egyéni, hanem közösségi jog is.

A vallási közösségeket egyebek mellett az a jog is megilleti, hogy törvényhozási eszközökkel vagy a közhatalom adminisztratív eljárásával ne akadályozzák a szükséges javak szerzésében és használatában. Az államhatalom köteles elismerni és támogatni a polgárok vallásos életét, de túllépi illetékességi körét, ha öntelten irányítani vagy akadályozni akarja a vallásosság megnyilatkozásait.

A fenti gondolatok a II. vatikáni zsinat tanításaiból valók, merjük remélni, hogy a kormánypártok hitbuzgó katolikus képviselői számára nem hatnak a meglepetés erejével. Ha viszont így van, akkor minimum érthetetlen, miért segédkeztek a dicstelen új egyházi törvény elfogadásában.

Vitatkozom azokkal, akik szerint eleve fölösleges volt hozzányúlni az eredeti, 1990-es törvényhez. Az alanyi jogon járó állami apanázs vonzotta a tisztán üzleti vállalkozásokat és a nyerészkedőket. Akadt csoportosulás, amely hitelveit egy interneten közzétett tanulmányból ollózta össze. A bíróságok extrém politikai nézeteket valló szervezeteket is különösebb gond nélkül bejegyeztek egyházként.

Meglehet, nem elsősorban a vallásszabadságról szóló jogszabályon, hanem az állami támogatás feltételein kellett volna szigorítani. Annyi biztos: legalább azt az elvi lehetőséget indokolt volt felszámolni, hogy ugyanaz a száz ember tetszőleges számú egyházat hozzon létre.

Amit azonban a kormányzó jobboldaliak az egyházi törvény körül produkáltak, egyszerre szánalmas, röhejes és ijesztő. Az ellenzék kiiktatásával az utolsó pillanatokban felülírták saját javaslatukat. Amikor aztán az Alkotmánybíróság visszadobta a fércművüket, két hét alatt új változatot vertek át a parlamenten. A nyögvenyelős magyarázatok szerint az új törvény „teljes mértékig biztosítja” a vallásszabadságot. Mi több, kiteljesíti azt, hisz eddig száz ember kellett a közösségi vallásgyakorláshoz, most már – egyesületi formában – tíz is elég.

Nyilvánvaló cinizmus. Az egyházak széles körű autonómiát élveznek, az egyesületek nem. Az egyházak olyan állami támogatásokat és adókedvezményeket kapnak, amelyeket az egyesületek nem.

Amennyire méltatlanok voltak a törvény elfogadásának körülményei, annyira méltatlan az alkalmazása is. A Fidesz–KDNP az egyházügyben is meghonosította a börtönszlengben csicskáztatásnak nevezett módszert. A jobboldali többség – az egyik kereszténydemokrata politikus elhíresült kifejezésével élve – kegyként adományozza az egyházi rangot. A parlament az elutasítást nem indokolja, fellebbezési lehetőség nincs. A vazallusként viselkedők előnyt élveznek, a szembeszegülők pórul járnak.

Utóbbiak egyébként nincsenek sokan, a tiltakozások mögött nem érződik tömegerő. A vallásgyakorlók túlnyomó többsége valamely elismert felekezethez tartozik, a nem vallásosak túlnyomó többségét pedig hidegen hagyja, mi történik az egyházakkal.

A kormány ezúttal is a szolidaritás hiányára alapozott. A terv bevált.

Virrasztás a lelkiismereti és vallásszabadságért a Magyar Evangéliumi Testvérközösség egyházközpontja udvarán tavaly júliusban. Egyelőre eredménytelenül