Az önként vállalt, 50 százalékos engedményt jelentő akciót több étterem próbálja elő- és utónapokkal megtoldani, de aztán gyorsan beköszöntenek a legtöbb helyen egyre csendesebb hétköznapok. Kovács László, a Magyar Vendéglátók Ipartestületének elnöke szerint – bár már jó ideje nem készült hivatalos felmérés – évről évre romlik a helyzet, a vendéglátó-ipari vállalkozások többsége számára már valóban a lét a tét.

Az építőipar és az autóipar után minden bizonnyal a vendéglátás van a legnagyobb bajban, ami talán azért nem lett igazán köztudott, mert sok apró családi vállalkozás testesíti meg az iparág gerincét, és ha csődbe mennek, nem kapnak akkora visszhangot, mint egy több száz embert foglalkoztató cég. Pedig a területen óriási a fluktuáció, tömegesen zárnak be a vendéglátó-ipari egységek, ami helyenként csak azért nem szembetűnő, mert általában van, aki elkapja a bedobott törülközőt. Az új próbálkozó kezdetben új reményekkel, illetve friss tőkével vág bele, és ha mást nem, azt eléri, hogy az utolsót rúgja a közelében régóta kínlódó, hasonló profilú vállalkozásokba.

Probléma, hogy nincs kontroll, nincs olyan szakmai fórum vagy kamara, amelyre az üzletnyitási engedélyek elbírálása tartozna.Egy-egy terület ugyanis nem bír el akárhány vendéglőt, vagyis ezt szabályozni kellene – hangsúlyozza az ipartesületi elnök. Ez nem lenne új keletű dolog, a harmincas években is így volt, és a taxisok, sőt az orvosok esetében most is így van, utóbbiaknál például a praxistörvény szabályozza a kérdést. A vendéglátósok a rájuk háruló növekvő terheket, vagyis a dráguló rezsit, nyersanyagárakat, adókat és járulékokat nem tudják az étlapon, vagyis az árakban érvényesíteni, még a népszerű éttermek közül sem mind mer árat emelni. Félő, hogy a gazdasági kényszer újra a szürkegazdaság felé tereli az ágazatban dolgozók egy részét, mert már képtelenek mindent szabályosan csinálni – figyelmeztet Kovács László, hozzátéve, a vállalkozók mindegyike tudja, hogy döntésein, üzlete jövőjén nemcsak a maga és családja, hanem dolgozói és beszállítói egzisztenciája is múlik. A költségcsökkentés egyik kézenfekvő lépése, amikor az alapanyag-beszerzés minősége romlik. Ilyenkor jön képbe az olcsó brazil csirkemáj vagy a kínai fokhagyma. Noha a magyar alapanyagok kapcsán igyekeznek mindenkiben tudatosítani, hogy aki azt vásárolja, saját potenciális vendégkörét alapozza meg, hiszen ha a még meglévő hazai termelők elszegényednek, tovább csökken a fizetőképes kereslet, ami a szolgáltatószektor valamennyi területére kihat, még az eddigieknél is súlyosabb formában.

Egyelőre a cafeteriarendszer reformja sem hozott megoldást az ágazat problémáira. Miután tavaly havonta egymilliárd forintnak megfelelő forgalmat vett el a vendéglátósoktól a meleg étkezési utalványok eltűnése, amikor az étkezési támogatásból a munkavállalók jószerint bármit vásárolhattak a hipermarketekben. Amunkahelyi étkezésre kimutathatóan kevesebbet költöttek az utalványtulajdonosok, és úgy tűnik, hiába az idei módosítás – a munkahelyi étkezdében havi 12 ezer 500 forint elkölthető juttatás –, nagyon kevés helyen tudnak megfelelni a kritériumoknak, vagyis a kisvállalkozások továbbra sem jutnak pluszforgalomhoz.

A tegnapi Torkos Csütörtökre megtelt éttermek példája jelzi, hogy a potenciális vendégekből nem az igény, hanem az anyagi lehetőség hiányzik a rendszeres vendéglőbe járáshoz. Az átlagos magyar családok jellemzően legfeljebb évente egyszer, egy-egy ünnepnapon jutnak el vendéglőbe, és ők akkor sem járnának hetente vagy havonta, ha véglegesen megfeleznék az ételek árát. Ez amúgy sem reális, hiszen a jelenlegi éttermi árak is alig tartalmaznak nyereséget, ami odavezet, hogy a szükséges fejlesztésekre sincs már pénz.