A képviselőnő zokon vette ugyanis, hogy a televízió egyik adásában Bayer Zsolt, a Magyar Hírlap publicistája őt ótvar, hazug idiótának minősítette, és bocsánatkérésre szólította föl a televíziót. Ennek az Echo TV vagy eleget tesz, vagy nem, Bayer Zsolt pedig meg majd úgyis lerendezi magában az ügyet, ez többnyire nem esik nehezére.

Schöpflin György azonban újabb dimenziókba emelte a történteket, amikor a vita ürügyén egy levélben rámutatott arra, hogy Lunacek képviselő asszony elfogultan nyilatkozik Magyarországról. A professzor szerint Ulrike Lunaceknek nem illik fölháborodnia, ha esetleg ótvar, hazug idiótának minősítik.

E ponton ne merüljünk el abban, hogy egy nőről van szó, akiről, még ha esetleg közszereplő is, egy magára valamit is adó férfi nem beszél így. Felületinek minősül az a vita is, hogy mit kell tűrnie egy közéleti szereplőnek és mit nem, hiszen az „ótvar, hazug idióta” kitétel valójában nem a képviselő asszony tevékenységére irányul, hanem a személyére, s ekként átlépi a jó ízlés határát, ami mégiscsak a konzervativizmus egyik alapköve lenne, vagy mifene.

Az igazi nagy probléma inkább az, hogy Schöpflin professzor azt írja: mivel ő rendelkezik a magyar nyelv ismeretének előnyével is, eredetiben hallhatta, mi hangzik el, és ekként hitelesen állíthatja, bár Bayer kiszólásait lehet udvariatlannak vagy pimasznak minősíteni, valójában „vagdalkozások”, s mint ilyenek, hozzátartoznak a mindennapi vita hevületéhez.

Kissé persze nehéz fölmérni, hogy miért is előny a magyar nyelv ismerete az ótvar és idióta jelzők tartalmi és érzelmi megítélésében, és egyáltalán, hogyan merül föl ez a szempont egy érvrendszer lényegi részeként. A professzor úr által mondottakban ugyanakkor – leginkább a magyar nyelv ismeretének hangoztatásakor – van valamiféle finom gúnynak szánt kioktatás, amin átüt a fölsőbbrendű tudás bizonyossága, ami jól hangozhat azokban a körökben, amelyek szerint Európa menjen a fenébe, csak tanulnivalója van tőlünk, nehogy már mitugrász senkik oktassanak bennünket, inkább okítunk mi.

Ekképpen válik Schöpflin professzor levele fölényeskedővé, ennek következtében pedig pimasszá, amiért nyilván megkapja majd jól megérdemelt vállveregetését, lám csak, derekasan kiállt hazájáért. Jól megmondta, bizony: bár nemzetünk nagyságát és erejét próbálta demonstrálni, a professzor levele sokkal inkább saját kisszerűségéről tanúskodik, amit hazugsággal tetéz: mást ótvarnak minősíteni ugyanis – szemben azzal, amit állít – nem egyszerű udvariatlanság.

Ám ha már annyira érzi a magyar nyelv finomságait, nyilván nem okoz nehézséget számára annak a kijelentésnek a minősítése sem, hogy nemcsak a levele, hanem ő maga is pitiáner.