Kellene egy zászló, meg mögé egy ember is, amely, illetve aki mögé felsorakozhatna mindenki, aki le akarja váltani a kormányt. Mert külön-külön erre alighanem képtelenek lesznek. E pofonegyszerűnek tűnő tétel kibontása azonban egyre bonyolultabbá válik.

Ezért is láthatta elérkezettnek az időt Kuncze Gábor, hogy újra a politikai pástra lépjen. De felharsan a válaszszlogen: új szervezetekre, arcokra volna szükség, a régiek elkoptak, velük már semmit sem lehet kezdeni. Pedig semmiből általában semmi se bukkan föl, a honi közélet pedig akár egy újszülöttet is képes besározni, hát még azt, akinek múltja van.

Sokan egy új liberális-konzervatív pártra vágynak, szerintük az tudná kitölteni az űrt, mások a „végre egy istenigazából szociáldemokrata” alakzatra esküsznek. Történelmi és történeti okai egyaránt vannak a kudarcoknak és a hiányérzetnek, mint ahogy annak is, hogy ma már az egészséges mértéknél jóval nagyobb az egész hazai pártokráciával szembeni gyanakvás, elutasítás – jöjjenek a civilek, egyikéből-másikából kialakulhat majd egy gyűjtőpárt.

A csalódás húszéves lépcsőházában sok új szervezet megfordult, tartós sikerrel azonban kevés büszkélkedhet. A jobboldalon a Fidesz iszonyatos erővel, gyakran erőszakkal, valamint fondorlattal, s ne tagadjuk, tehetséggel építette ki bázisát, térdre kényszerítve vagy beszippantva konkurenseit. Mind az engesztelhetetlen nyomulás, mind a vezért vállukra emelő hívek kiszolgálása eredményezte, hogy sokan éppen a higgadt és toleráns konzervativizmust kérik számon tőlük.

A másik oldalon a szocialista párt is sokféle nézetet és értéket próbált integrálni, de sem múltja, sem működése nem tett lehetővé annektálást, virágzott az ezer virág (az SZDSZ-t is beleértve), kívül-belül tépdesték szirmait, hogy aztán a nyolc év kormányzás alaposan elhervassza. Hatalomban kétszer is megszorító politikára kényszerültek, ezért tőle a baloldaliságot hiányolják. Amíg viszont az MSZP belerokkant a kormányzati hibákba, valamint a belső feszültségek és az intenzív külső támadások párosába, addig a Fidesz bírja a gyűrődést. Bár vesztett szavazatokat, a kormányzati szédelgések, az összevissza beszéd és a nemzetközi elszigetelődés dacára a párt vezet, és elnöke is a népszerűségi lista élmezőnyében van.

Az ellenzéknek vele-velük szemben meghatároznia magát édeskevés. Egyelőre a Jobbik vázolta föl leginkább karakterét, de radikálisnak lenni ebben a roncsolt közhangulatban a legkönnyebb, hívei mindenre, ami van, szívesen mondanak nemet. Ők hasíthatják ki a legnagyobb részt a Fidesz törzsközönségéből – Orbánéknak tehát velük kell tartani a tempót, de közben azért tartani attól, hogy lassacskán létharmad lesz a kétharmadukból.

A pálya másik felén tolonganak a többiek. Óvatosak. Leginkább az MSZP-től és a Demokratikus Koalíciótól való távolságon mérik le saját függetlenségüket. Bázisuk reakcióit sem ismerik pontosan, hát még a valódi győzelmi eséllyel kecsegtető bizonytalanok ízlését, szándékait. Ezen a göröngyös térfélen cselezni is, passzolni is nehéz. Épp ezért fölöslegesek az előzetesen kreált kritériumok: születhet új, jöhet régi, de friss szellemű, az előítéletek béklyóitól mentes csapat, vagy talán elég egy energikus szövetségi kapitány, aki képes megfogható, tömegek számára vonzó perspektívát kínálni.

Mindenki azt hiszi, tud ilyet. Külön-külön.