Az LMP Jobbikhoz való viszonya Karácsony Gergely „technikai koalíció”-ról szóló javaslata kapcsán keltett először morális felháborodást a baloldali liberális sajtóban. Ertsey Katalinnak a női kvóta ügyében a jobbikos Gaudi-Nagy Tamással közösen beadott módosító indítványa váltotta ki az ingerült leckéztetés újabb hullámát. Az utóbbi időben pedig már elég egy-egy ellesett parlamenti vagy képviselői irodaházi pillanat, amely arról tanúskodik – minő botrány –, hogy olykor képesek békésen szót váltani egymással LMP-s és jobbikos képviselők, és már kész is a demokratikus közvéleményhez apelláló, feljelentésszámba menő tudósítás.

Vagy már erre sincs szükség. Az LMP önálló, pólusalkotó szerep melletti kitartása, a volt vezető baloldali kormánypárt utódaival, a mai MSZP-vel és a DK-val való ellenzéki összefogás elutasítása után úgy fest, már különösebb alkalom, ürügy sem kell ahhoz, hogy e hagyományos balliberális intranzigencia szószólói felhatalmazottnak érezzék magukat az LMP kiosztására, helyretételére a Jobbikhoz való viszony kérdésében. Amint azt például Kállai Ákos alig egy hónap különbséggel feltálalt, immár második cikke is jelzi a Népszabadságban.

Ő egyenesen odanyilatkozik, az LMP-nek ideje lenne végre szembenéznie azzal, hogy „demokráciarombolást követ el” a Magyar Köztársaság ellen „a fajgyűlölő neonáci párt partnernek tekintésével, legitimálásával”. Demokráciarombolást? Azzal, hogy az üléstermen kívül is szóba áll a Jobbik politikusaival? Hogy képviselője a demokrácia minőségét javító közös indítványt ad be a Jobbik képviselőjével? Hogy a korlátozott demokrácia fideszes új rendszerében azt javasolja, az ellenzéki frakciók közös indítványban újítsák meg az Alkotmánybíróság által még nem tárgyalt beadványaikat, amelyeket enélkül az új szabályok szerint már nem is tárgyalhatnának?

Az LMP képviselői legitimálnák a Jobbikot? És ha a többi párt képviselői mögéjük állnak a sorban a parlamenti étkezdében, és egy asztalhoz ülnek le velük, nem legitimálják őket? Ha a hétindító házbizottsági tárgyalásokon megállapodásokat köt velük a többi parlamenti párt képviselője, nem legitimálja őket? Ha együtt utaznak külföldre velük a többiek az Országgyűlés képviseletében, nem legitimálják őket?

Kállai Ákost persze bevallottan az ingerli, hogy a párt legutóbbi kongresszusának nyilatkozata szerint az LMP továbbra is önálló pólusképző erőként kíván politizálni, és ezért a jövőben sem tart elképzelhetőnek egyik parlamenti párttal sem rendszeresen egyeztetett együttműködést. Akkor tehát nyilvánvalóan a Jobbikkal sem, vonhatná le ebből a logikus következtetést az elfogulatlan olvasó. De nem így Kállai Ákos. Őt ez a nyilatkozat azért nem nyugtatja meg, írja, mert az LMP-sek „elvi kifogást most sem hoztak fel a Jobbik ellen”.

Most valóban nem. „Csak” evidenciaként kezelve a dolgot, kizárták a szövetségesként szóba jöhető pártok közül, mint korábban is mindig, amióta létrehozták az LMP-t. Ennek a teljes ellenzéket átfogó „technikai” koalíció LMP-s ötlete sem cáfolata. Az ugyanis szintén egyszeri aktusra szóló együttműködés gondolatkísérlete volt a kétharmaddal bebetonozott rendszer leváltása érdekében.

De miért is korlátozná az LMP a legutóbbi kongresszusi határozatával is megerősített, kezdetektől világos álláspontja Kállai Ákost abban, hogy azt állítsa, azzal hogy a párt „mind a Fidesszel, mind az MSZP-vel és a DK-val egyszer és mindenkorra kizárja az együttműködést”, a Jobbikot teszi „egyedüli lehetséges szövetségesévé”? Megjegyzem, az alkalmi, ügyekre korlátozódó együttműködést az említettekkel sem zárja ki, másfelől a folyamatosan egyeztetett, szoros együttműködést sem egyszer s mindenkorra szólóan zárja ki velük, hanem egyelőre a 2014-es választásokig. Mert ahogy távlatilag a jobboldali kormánypártoktól is elképzelhetőnek tartja a demokráciaromboló politikájuk felülvizsgálatát, a politikai vétkeikkel való szembenézést, ugyanezt a volt baloldali kormánypárt örököseitől is reméli. Bár egyelőre ennek is kevés jele tapasztalható, tagadhatatlan.

Kállai Ákos szerint „nemcsak az LMP és a Jobbik teljes elzárkózásra épülő választási stratégiája mutat megdöbbentő hasonlóságot, de a gazdaságpolitikájuk is leginkább egymással mérhető össze. Amikor az LMP frakcióvezetője a  »spekulatív kapitalizmus megfékezéséről« beszél, és szemrehányóan szól a »bankárok érdekeinek védelmezéséről« a parlamentben, nemigen lehet megkülönböztetni a Jobbik szónokaitól.”

Különös látószög lehet az, ahonnan egyként szürkének látszik a zöld és a fekete. Az egyik álláspont, az LMP-é ugyanis a globális kapitalizmus morálisan, társadalmilag és környezetileg is fenntarthatatlan rendszerének ökoszociális keretek közé szorítását szorgalmazza, és ennek szellemében kezdeményezi és támogatja például a pénzügyi tranzakciók jóval szigorúbb szabályozását, a spekulatív kapitalizmus megfékezését. Szoros összefüggésben látva a fenntarthatóságért viselendő felelősségünk lokális, nemzetállami, európai és globális szintjeit. A másik, a Jobbiké pedig izraeli-amerikai világuralmi törekvések érdekképviselőjeként, kiszolgálójaként ragadja meg és érti félre ezt a fenntarthatatlan rendszert. És folytat ellene épp ezért eleve reménytelen és szánalmas, de sajnálatos módon a valódi bajok orvoslását nehezítő, sőt azokat növelő retorikai küzdelmet. És közben az Európai Unióból való kilépésünket hirdeti érdemi válaszként. Vagyis a Jobbik antiglobalista párt, az LMP pedig globalizációkritikus, a létezővel, a felelőtlenség globalizációjával szemben a fenntarthatóságért viselt felelősség globalizációját hirdeti.

Ami pedig az egyebeket illeti, aki nem szemellenzővel figyeli a magyar közéletet, az tisztában van vele, hogy a Jobbik zsidózó, cigányozó kirohanásait, homoszexuálisok elleni alpári fellépéseit a legtöbbször és legerélyesebben éppen az LMP szokta szóvá tenni. A parlamenti pártok közül egyedül az LMP-nek volt mersze elmenni Gyöngyöspatára, Hejőszalontára, hogy megpróbálja megakadályozni a szélsőjobb randalírozását. Illetve hogy egyfajta mediátori, közvetítői szerepet vállalva próbálja csillapítani a feszültségeket. Aki mindezek ismeretében rejtett szimpátiát vél felfedezni az LMP és a Jobbik között, annak komoly baj lehet a valóságérzékelésével. Ugyanannak a toleranciának, a szabadelvű demokráciához illő politikai kultúrának a megnyilvánulása, hogy az LMP politikusai következetesen bírálják és visszautasítják az egyenlő emberi méltóságot sértő jobbikos megnyilvánulásokat, nézeteket és stílust, valamint az, hogy ha jó ügyről van szó, alkalmilag velük is együttműködnek, például a jogállam, a szabadelvű demokrácia, az ellenzéki érdekek védelmében.

Kétségtelen, a Jobbik alpári politikai kultúrát képviselő, cigányellenes, zsidóellenes, homoszexuálisok elleni nézetekkel, érzelmekkel, indulatokkal átitatott szélsőjobboldali párt. Megerősödése a beteg magyar társadalom, a beteg magyar demokrácia frusztrációjának egyik legszembeötlőbb tünete. Bár nyilvánvalóan vannak tagjai, akik meggyőződését találóan írják le e szavak, és nem is igen tiltakoznának ellenük, de magát a pártot mégsem helyes fasisztának, nácinak és fajgyűlölőnek nevezni. Ha ezek a szavak helytállóak volnának a Jobbikkal kapcsolatban, akkor ezt a pártot már be kellett volna tiltani. Alkotmányos rendünk szerint a Jobbik a még tolerálható szélsőjobboldal képviselője.

Akik fontos feladatuknak tekintik az ellene folytatandó szellemi, politikai küzdelmet, és a szabadelvű demokrácia hívei annak kell tekintsék, csak a saját dolgukat nehezítik, ha indokolt ellenszenvük kifejezéseként a politikai szótáruk létező legmegbélyegzőbb szavaival egy csomagban igyekeznek a lehető legmesszebbre eltolni maguktól ezt a jelenséget. És azt képzelik, hogy az elmúlt huszonkét évvel a hátunk mögött hatásos politika lehet a pártot választók közel húsz százalékának rokonszenvét élvező Jobbik politikai karanténba szorítására törekedni. Ehhez először is egy másik Fideszre és egy másik MSZP-re lenne szükség. És egy másik idevezető huszonkét, vagy legalábbis tíz-tizenkét éves közelmúltra. Még 2010 tavaszán írtam épp a Népszabadságban, hogy a Jobbik nem gyógyítja, hanem sózza a magyar társadalom sebeit. Ma is ezt gondolom, és az LMP is ezt gondolja róla. A kór jelen van és hat. A magyar társadalom, a magyar demokrácia súlyos beteg, a Jobbik is ennek a tünete. Lehetséges úgy gyógyítani, hogy az orvos attól rettegve, hogy átragad rá a betegség, nem mer a beteg közelébe menni és megérinteni őt?

A szerző közíró, az LMP politikai tanácsadója