Három golyónyom őrzi a Parlament alsóházi üléstermében annak a pillanatnak az emlékét, amikor Kovács Gyula ellenzéki képviselő egy merőben unortodox megoldás mellett döntött. A visszaemlékezők szerint a sajtópáholy felől rontott be a terembe, „Van még itten egy ellenzéki képviselő” kiáltással a házelnöki pulpitushoz száguldott, és háromszor is rálőtt az elnöklő Tisza Istvánra. Rajta kívül csak kormánypártiak voltak a padsorokban, hiszen Tisza korábban karhatalommal vitette el az obstruáló ellenzéket.

Közvetlen párhuzamot persze ne is keressünk az épp száz évvel ezelőtt történtek és a ma eseményei között. Kövér László házelnök például még a munka törvénykönyve éjszakákon át tartó, erősen obstrukciógyanús vitájakor sem hívta ki a rendőrt az MSZP-sekre. A kétharmad megelégedett annyival, hogy néhány gyors házszabály-módosítás révén még egyszerűbbé tegye saját javaslatainak mielőbbi törvényerőre emelkedését, és még inkább megnehezítse az ellenzéki akarat érvényesülését. Amivel persze kiprovokálta, hogy az LMP bizonyos törvényhozási aktusokban nem is hajlandó részt venni, de Kövér László erre aztán tényleg joggal rándíthatja meg a vállát.

Ha az elmúlt másfél évben valamilyen ügyben képes volt hatékonyan és koherensen működni a kormánytöbbség, akkor az a parlamenti ellenzék láthatatlanná radírozása volt.

Amiből egyenesen következik, hogy az ellenzék, amelynek a választók akaratából (mert nekik meg kifejezetten erre adtak megbízást az emberek) a parlamenten belül kellene törvényes kontroll alatt tartania a kormányt, az utcára kényszerül. Kivonul és felvonul, kerítéshez kötözi magát, és éhségmenethez csatlakozik – olyan eszközöket használ tehát, amelyek egészségesen működő demokráciákban a rendszeren kívüliek, jellemzően az egy-egy meghatározott célért küzdő civilek érdekérvényesítési technikái.

Persze a politikusok mindenütt hajlamosak arra, hogy ellopják a show-t és magukra irányítsák a mások által nagy nehezen megszerzett figyelmet, de amikor maguk a parlamenti pártok kezdenek utcai akciózásba, az rendszerhibát jelez. Így volt ez, amikor Torgyán mozgósított a saját kormánya ellen, így volt a Kossuth téri táborozáskor, és így van ma is.

Az utcán azonban csak korlátozott eredményeket lehet elérni. Egy-egy jól sikerült akció segíthet áttörni a közöny falát, sokakat szembesíthet a kormány vég nélkül sulykolt, bornírt hazugságaival. De az utcán képtelenség kormányképes váltóerőt kovácsolni, pláne politikai programot írni.

Márpedig ide kéne mihamarabb eljutni. Lakitelekre, de sokkal inkább Monorra, ahol az eszmei és taktikai ellentéteket félretéve még ott volt mindenki, aki úgy vélte, Kádárnak mennie kell. Ahol az egymással egyébként kevés dologban egyetértők olyan erős alapokat tudtak teremteni a rendszerváltáshoz, hogy azok húsz teljes éven át hordozták az új Magyarország építményét. Mostanáig.