A fentiek fényében értelmetlen a vita, hogy már megkezdődött-e az átmenet a demokráciából egy autokratikus rezsimbe. Ha a választópolgárok jelentős csoportjai úgy érzékelik, hogy a hatalom korlátozza őket a jogaik gyakorlásában és a lehetőségek valóra váltásában, ha elzárja őket azoktól a forrásoktól és felemelkedési lehetőségektől, amelyeket a sajátjainak biztosít, akkor a demokrácia súlyos sebet kapott.

Márpedig a magyar „nemzeti demokráciában” komoly félnivalója van az otthontalannak, a munkanélkülinek, a tehetős szülőkkel nem rendelkező diáknak, a közalkalmazottnak és a köztisztviselőnek, a magánnyugdíjpénztár-tagnak, az újságírónak, a korkedvezményes nyugdíjban lévőnek és a rokkantnyugdíjasnak, meg a magánszektorban (a munka törvénykönyve hatálya alatt) dolgozó alkalmazottnak – hogy csak azokat a nagyobb csoportokat említsük, akik már a saját bőrükön tapasztaltak olyasmit, amire szavazóként biztosan nem adtak felhatalmazást. Hihet-e a demokrácia sértetlenségében, akinek Strasbourgig kell mennie, ha meg akarja védeni a saját (még a Fidesz-programban is érinthetetlennek nevezett) nyugdíjpénztári megtakarításait?

Az egyetemista, aki csak a fizetős felsőoktatás vagy az évtizedes röghöz kötés között választhat? A hívő, akinek az egyházáról politikusok döntik el, hogy vallásos emberek gyülekezete, vagy olyasfajta civil szervezet, mint mondjuk a bélyeggyűjtőké? A vállalkozó, akit egy törvénymódosítással leradíroznak a piacról, helyzetbe hozva a „kollégiumi szobatárs” amúgy is mindent felfaló plakátcégét? A szerkesztő, akinek az újságjától ugyanazon a napon köszön el az összes, jelentős hirdetési büdzséjű állami cég? És biztos-e, hogy a többségnek igaza van, ha „csak” a kisebbségben lévők jogai sérülnek?

A demokrácia – Európában, a XXI. században – nem jelent olyasmit, hogy a szabad választáson mandátumot kapott parlamenti kétharmad jogait senki és semmi nem korlátozhatja. Ez az értelmezés az ókori társadalmakban volt elfogadott – azóta már az is a definíció része, hogy a kontroll nélküli hatalom korrupt és korrumpál, az ellensúlyait vesztett kormányzást pedig idővel azok közül is sokan is diktatúrának érzik (többnyire jogosan), akiknek a szavazatával uralmi helyzetbe került.

A „csendes többségnek” (annak a 84 százaléknak, amely szerint rossz irányba mennek a dolgok az országban) talán nem az a legnagyobb baja a rendszerrel, hogy nem elég demokratikus, hanem az, hogy nem működik. De valószínűleg egyre többen látják: ahhoz, hogy a jólét újra reális opció legyen, először a fosztóképző nélküli demokráciát kell visszakapni.