Felemelő érzés lehet díjat alapítani. Az alapító ilyenkor kihúzza magát, mert ez még annál is nagyobb érdem, mint amikor a kitüntetést kapja az ember. De mi van akkor, ha alig másfél év múlva a hat centiméter átmérőjű, aranyozott ezüst anyagú érem, amelynek előoldalán „a Magyar Köztársaság” címere látható címertartó angyalpárral, hátoldalán pedig a „DR. SCHMITT PÁL KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ÉRDEMÉRME” felirattal, viharos sebességgel idejétmúlttá válik – mi több, olyan komikussá, hogy a nevet el kell tüntetni róla? 

Ahogy el sem tudom képzelni, milyen az, ha egy díj a nevemet viseli, úgy azt sem, hogy mennyire törnék rommá akkor, amikor egy újragyártott érmével kéne beérnem, amelyet azért kellett ismét kiönteni, hogy ne legyen rajta a nevem. Borzasztó, ha így jár valaki, de ez még semmi. Továbbra is úgy kell tennie, mintha mi sem történt volna, s mivel személye nem megkerülhető, neki kell átadnia a „renovált” kitüntetést.

Fegyelmezett sportembernek kell lennie, aki mindezt kibírja.

Állítólag mindig is szerette a ceremóniákat. Nem elég, hogy rutinosan, de otthonosan is viselkedett ilyen alkalmakkor, mosoly, kézfogás, csevej, biccentés, koccintás, lassú, kimért lépés a tálakhoz – ez a típus soha nem eszi le a zakóját. Milyen az, ha ezekben a körökben egyszer csak úgy érzi, hogy... Úgy érzi? Vagy továbbra is a rá jellemző természetességgel parolázik, ad át kinevezést, látogat meg egyetemet, mond semmitmondó, de udvarias mondatokat? Észreveszi, hogy valamennyi gesztusa, szava kicsorbul, más értelmezést nyer, vagy csak egyszerűen poén lesz belőle? Számol-e azzal, hogy vége ennek a bearanyozott életnek, mert akár jön, akár megy, akár egy helyben marad, mostantól fogva egy láthatatlan, de létező árokban tartózkodik, mint egy üres konzervdoboz?

Az egyszerű halandó ilyenkor nyilván el akar rejtőzni a világ elől, de ő nem teheti, még ha felfedezőjének évértékelőjéről hiányzott is. Karrierjéhez emberemlékezet óta hozzátartozott, hogy csapatban nyert, nem egyéniben, hogy mások írták-írják a programját, mi több, a sorsát. A csapat most is hű lesz hozzá? Esetleg megelégszik a konzervatív professzori világ konok hallgatásával? És ő? Ma se gondol arra, hogy maga döntsön? Várja a számára megírt kottát, mert a haza szüntelen szolgálat, meg őt soha nem a rang, csupán a feladat érdekelte? Elő tud-e még magából csiholni könnyed mosolyt?

Esetében nem arról van szó, hogy egy útkereszteződésben vesztette el a karakterét. Gyurmaként alkalmazkodott a legkülönbözőbb helyzetekhez, éppen ebben rejlett ügyessége – nem volt ez úgynevezett önfeladás, zökkenők nélkül tudott más és más kegyébe kerülni, s ahogy ismerősei állítják, még haragudni sem lehetett rá ezért. A fenntartások diktálta hezitálás soha nem hagyott különösebb nyomot a pályaívén.

Lehet, hogy most is arra gondol: az a néhány már átadott, nevét viselő emlékérem egyszer még sokat fog érni.