Éhségmenet
Ám Móricz embere most, a harmadik évezred elején nem sír és nem nevet. Ha sírna, könnyen érhetné a vád, hogy nem elég tökös, megfutamodik a gondok elől. Rinyál, ahelyett hogy kurucosan felvenné a harcot az életnek nevezett vívópáston, s férfiként küzdene. Ha pedig kínjában nevetne, bolondul feledve napi bút, még ráolvasnák a lázári pirítást: akinek nincs semmije, az annyit is ér. (Ráadásul még röhög is.)
Ehelyett most dacosan útnak indul. Azért gyalogol hidegben, fagyban, egy héten át összesen közel kétszáz kilométert Miskolc és Budapest között, hogy a parlament tavaszi ülésszakának első napjára, február 13-ára a fővárosba érve amúgy „borsodiasan” belekiabálja a kormány fülébe: változtassatok, különben bele fogunk dögleni!
Megy az edelényi családfő, akinek ma még van munkája, de már a következő hetet is bizonytalannak érzi, nemhogy a távolabbi jövőt. Vele indul a hajdani miskolci olvasztár: évtizedekig dolgozott a kohászatnál, ám régóta munkanélküli, sehol sem kapkodnak utána. Miközben baktat majd a hidegben a főváros felé, talán eszébe jut közeli barátja, aki a nyomor miatt lett öngyilkos nemrég, két gyereket hagyva maga után. S az éhségmenet tagja lesz több polgármester is, akik időnként a saját pénzükből vesznek gyógyszert a rászorulóknak, mert azoknak nem jut a 22 ezer forintos segélyből pirulára.
Pirulniuk nem nekik kell.
Sokan riogatnak éhséglázadással, s mindjárt fegyveres felkelést vizionálnak mellé, hadd szóljon minél nagyobbat a fenyegetés. Menetből is akadt mostanság, még számháború is pattant ki, hogy a béke jegyében vajon mennyien voltak, mintha számítana, hogy százezren vagy háromszor annyian demonstrálnak a kormány mellett. Mintha attól lenne jó egy kormány, hogy mekkora a vele utcán szimpatizáló tömeg.
Most alig féltucatnyian indulnak el. Éhes emberek „futárai” Borsodból. Könnyű lenne elintézni akciójukat vállvonogatással vagy azzal, hogy propagandaakció ez, hisz az MSZP is támogatásáról biztosította a menetet. (Mert akkor biztosan nem éhesek, csak úgy tesznek?)
A magyar embernek megvan az a jó szokása, hogy ha kevés jut neki, inkább összehúzza magát, és nem panaszkodik – érvelnek némelyek az éhségmenet ellen. Mintha a tehetetlen mártíromság egyfajta magyar virtus, hősies erény lenne. Mintha a beletörődés és a kussolás jutalmat hozna annak, aki sokáig tűr.
De nem lehet mindig csendben maradni. Főleg ha a gyomor amúgy is hangosan korog.