Először viccre véve a dolgot, majd ügyvédi beadvánnyal. De ettől eltekintve kifáradt az ügy, mielőtt még ereje lett volna. Az eset azért érdemel figyelmet, mert éppen egyszerűségében, ugyanakkor – mondjuk ki – pofátlan kajánságában van az a semmivel sem összekeverhető fideszes íze, amely egyesek számára bájos „kibabrálás”, mások szemében visszataszító trükk, amellyel szemben az ember tehetetlen, mindössze döbbenten dohog: ilyet nem lehet csinálni. Lehet. És el is vész a többi intézkedés, nyilatkozat, képtelen törvény és ultimátum erdejében. Mert nincs kis és nagy dolog, kikalkulálható szelekció, ízlésbeli korlát, hogy miért érdemes és miért nem csínbe menni: mindenért, mindenkor.

Most arról van szó, hogy Budapest valamennyi demonstrációkhoz szokott terét, közét, útvonalát valamennyi nemzeti ünnepre és több évre előre lefoglalja a Fidesz és a fővárosi önkormányzat. Bizonyára lehet fellebbezni, zargatni taláros testületeket, ahogy most a Milla ügyvédje teszi, „hazaárulni” Brüsszelnél, Strasbourgnál, Washingtonnál, rohanni uniós biztoshoz, vagy az IMF főtárgyalójához. De ott nem értenék. Pontos és kihagyott részletek nélküli fordításban sem.

Mi van? – kérdeznék. – Mit foglaltak le? Kik? A nemzeti ünnep ugye maguknál is azt jelenti, hogy a nemzet ünnepe? A maguké, hát ünnepeljék a maguk módján!

Az ellenzéki megmozdulások megelőzése, a másként gondolkodók „begyűjtése” ismerős bizonyos uniótól távol eső vidékeken, de mit kezdjenek körletükben ezzel a „csalafinta” megoldással, amely idegen szokásaiktól, politikai neveltetésüktől? A lisszaboni szerződés nem tartalmaz erre vonatkozó kitételt. Nincs paragrafus, amelybe ütközne. Vagy ha van, mutassák, mi rugalmasak vagyunk – hangoznék Budapestről az ismerős reakció, de nincs rá szükség, mivel a képtelenségek nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy képtelenségek, nincs rájuk recept, ahogy a sakkban se arra, ha a partner lelopja a tábláról a királynőt.

A normákat nem átlátni, hanem átlépni kell – ez a rezsim fenomenális felismerése. A hatalmi logika alá van beszuszakolva maga a rendszer, az átépítés monstre víziója, amit igenis komolyan vesznek, ha a kormányzati káosz ezt nem is igazolja vissza. A téglák készek, a maltert nem találják.

Ez okoz némi működési zavart, de amit látunk, az nem kapituláció, hanem térfoglalás. Az a politikai mező, amelybe napról napra szállítják a képtelenségeket, nem csupán a kétharmad műve, hanem azé a csalódott és manipulált közszellemé, amely maga is építgeti a ketrecet, mert megtéveszthető, s azt hiszi, ott jobban kiismeri magát, és védve is lesz.

De ne csináljunk bolhából elefántot, trükkből gaztettet. Ez csak ügyes vagy bárdolatlan húzás – nem pedig egy vezérlő szellemiség lelepleződése. Maradjunk ennyiben. Mint már annyiszor.