A kibontakozó válasz erre az, hogy centralizálják az államhatalmat, miközben a társadalom legtávolabbi pontjaiig kiterjesztik a hatókörét. A megyei kormányhivatal a központi kormánytól függ. A járási hivatal a megyei kormányhivatal kirendeltsége lesz – fel sem merült, hogy azon a szinten választott testület jelenjen meg és hozzon döntéseket.

Az iskola – minden díjat elhoznak

Buzás Péternek sokan mondják mostanában: mi itt, Közép-Európában, centralizmusra vagyunk nevelve. Errefelé kell egy kis puha diktatúra, hogy rendben menjenek a dolgok. Buzás 18. éve irányítja Makó városát, és azt mondja: mégiscsak a demokrácia útján indultunk el. Ezért tudtak a gyakran kedvezőtlen adottságok ellenére sikereket elérni. A polgármester az iskolát és a kórházat hozza fel példának. Makónak valaha nyolc általános iskolája volt, némelyikben 15 fős osztályokkal. Fokozatosan racionalizálták az oktatást:most egy iskola van, de az országos tanulmányi versenyekről 2010-ben ők hozták el a legtöbb díjat. – A demokrácia a verseny lehetőségét adta – fogalmaz Buzás. – Ambicionáltuk, hogy jó iskolánk legyen – és lett nagyon jó iskolánk. Az állam most azt mondja: nem jól teljesít a közoktatás, ezért elveszi az átlagon felüli iskolánkat, és visszanyomja az átlaghoz.

A kétharmados kormányzás idején sem szükségszerű, hogy reformdiktatúra legyen. Az egészségügy átalakítása például viszonylag lassú, de legalább figyelembe veszik a szakma és az érintettek véleményét. A makói Diósszilágyi Sámuel Kórház most is közte volt annak a 17-nek, amelyet be akartak zárni, hogy a működési költségeit szétosszák a többi közt. Buzásnak, aki 1997-ben a saját kormánya ellenében is kiállt tüntetni a kórházukért, egyelőre sikerült meggyőznie a döntéshozókat, hogy egy 50 ezer lakosú perifériás térségnek szüksége van egészségügyi középellátó intézményre, ami megmaradhat.

– Még egyetlen kormány sem volt elég erős ahhoz, hogy változtasson az alapvető egyenlőtlenségen és igazságtalanságon, hogy Budapest messze a legjobban ellátott kórházakkal, mégis a vidéktől akarják elvonni a pénzt. De azzal, hogy ambiciózus, legitim, demokratikus vezető voltam, akit négyszer újraválasztottak, volt mozgásterem, el tudtam érni, hogy ennek a térségnek, amelynek szélétől 70 kilométerre van Szeged, még ma is működik a kórháza. Nem az ilyen kisvárosoknál és nem a falvaknál van a nagy pazarlás, hanem a megyéknél, a megyeszékhelyeknél és a fővárosi kerületeknél!

Buzás éppen azért nem akar új centralizációt, tervutasításos rendszert, mert fiatal korában, a makói városi tanács tervosztályvezetőjeként már átélte, milyen az, amikor egy központból osztanak mindent. – Megyei jogú városként Szeged közvetlenül a Pénzügyminisztériumhoz tartozott, nem is voltunk egy súlycsoportban vele. A megyében Hódmezővásárhely elvitt, amit bírt. Szentes és Csongrád összefogott, előttünk jártak. Makónak pedig az jutott, ami a kiskutya tányérján maradt. Még csak számolgatom, hogyan lesz, ha elviszik az iskolát, a forrásokat.

Ha fejleszteni akarunk, és kellene egy kis hitel, majd instanciázunk a kormányhivatalnál? Tizennyolc év pörgés után visszajutok oda, hogy se lehetőség, se felelősség? Egyelőre még csak gondolkodom arról, hogy mi várható. Pedig egészen más beszélni róla, mint megélni – ha egyszer eljutunk odáig.