Lengyel László: Országvesztők
Minden ízében másmilyennek kellene lennie. Egész, most fölépített rendszerének ellentétébe kellene fordulnia. A másik ló helyett másik lovasra van szükség. Elveszejtette magát. De ami nagyobb baj, elveszejtette az országot. Nemcsak az ő országát, hanem a mi országunkat.
1917–18-ban a magyar vezető körök semmit se értettek a helyzetből, és nem sejtették, hogy mi következik. Tisza és Wekerle, Károlyi és Andrássy, Apponyi és Esterházy úgy mentek az összeomlásba, hogy „nem tanultak, nem felejtettek”. Miért, hogy a román, a cseh, a szerb és horvát, illetve a lengyel nemzeti elit jobban felismerte érdekeit, jobban átlátta helyzete ellentmondásait, és nem elvesztette, hanem megszerezte aspirációihoz a szükséges támogatást?
1944-ben a magyar elit, Horthy és csapata képtelennek bizonyult kiugrani és kiugrasztani az országot a szakadék felé tartó szerelvényből. Miért, hogy a román, a cseh, a szerb és horvát, ilyen-olyan nemzeti erők időben léptek, ki tudták vívni a nemzetközi közvélemény jóindulatát és támogatását? Országvesztő politika.
2010–12-ben, száz év alatt harmadszor visz bele magyar irányító csoport önként, saját ostobasága, cinikus önzése, személyes érdekei alapján országvesztésbe. Nem menthetik magukat azzal, hogy egy megszállt országban nem tehettek mást. Nem bizonygathatják, hogy rákényszerültek külső nyomásra.
Emelt fővel, a vezért éljenezve...
Nem, szabad akarattal, emelt fővel, pergő dobokkal, a vezért éljenezve vitték az országot az összeomlásba. Saját eszmék, saját hitek vezettek neki a világ elleni harcnak. Nem mentség, hogy a megalázott, sértett, indulatától és szenvedélyeitől vezetett nemzet támogatni látszott e politikát.
Az elit azért elit, hogy népének ne rossz oldalát, ne hibás ösztöneit, eltorzult alkati sajátosságait erősítse, hanem jó oldalát, emelkedését szolgálja. Az országot nem fölszabadította a kétharmad felhatalmazása, hanem rabbá tette. Önmaga zárta a lehető legszűkebb zárkába magát. Így vesztesz aztán népet, területet, távlatot és nemzetek közti bizalmat.
A helyzet annál aggasztóbb, mert csak az országvesztő, az eddigi valamennyi ütközetet elbukó hatalmi elit változtathat. Minden rendszer, minden intézmény, minden kapcsolat, hálózat, forrás a valóságban vagy erős elhitető látszattal a központosított irányítás kezében van.
A könyörtelenül préselő külső gazdasági, politikai és médianyomás egyszerre gyengíti és erősíti ezt a hatalmat. Gyengíti, mert a gépezet valamennyi láncszemének minden reggel arra kell ébrednie, hogy nemcsak a gépezet egészére, de rá személyesen is csapást mértek: nőnek az árak, elvesztheti a munkáját, kilátástalan a személyes jövő, nem számíthat javulásra. Másrészt a hatalom minden szemet fog, mindenkivel megérteti, ha bukik, magával rántja őt is. Nehogy azt hidd, hogy lesz kegyelem, nehogy azt hidd, hogy tőlük jobbra számíthatsz!
Készül-e Brutus, a sovány Cassius?
Kérded: van-e belső ellenzék? Készül-e Brutus, a fondor Casca, a sovány Cassius? Elismerem, hogy sokáig a régi Fidesz, hajdanta autonóm, képességekkel, tartással rendelkező vezetőire, az orbáni politikát gyanakvással, sőt ellenszenvvel figyelő, Orbán háborús politikusi magatartását és alkatát elutasító Áder, Szájer, Varga, a majdnem régi bolsevik Pokorni ellenállását reméltem.
Sőt, láttam Kövér robbanó dühét és fogcsikorgató Orbán-ellenes szenvedélyét. De a „trockista–buharinista banda” tagjait Orbán legyilkolta saját belső világukban. Megtörte, megalázta, befeketítette, lábhoz lapuló kutya szerepre kényszerítette őket.
Bíztam abban, hogy a száműzött trónkövetelő hercegek, Áder és Szájer megőrzik magukat, és visszatérnek a polgári Magyarország zászlaja alatt – eladták magukat egy talpalatnyi földért.
Utolsó pillanatig hittem abban, hogy Pokorninak sikerül legalább harminc képviselőt megnyernie – nem ment.
Reménykedtem, hogy az unortodox gazdaságpolitikát gyűlölő, kiegyezéshívő Varga egyszer feláll térdelő helyzetéből, és kimondja: elég – nem történt meg.
Akkor kire számítasz?
Ó, barátom, az Orbán nevelte sunyi és könyörtelen, ifjú hatalomtechnikusokra! A Berijákra és Malenkovokra! Ezekre a múlt nélküli, semmiben se hívő, semmilyen gátlást nem ismerő, jókedvűen szabadrabló, tehetséges kalandorokra. A vezért rideg hasznosság szempontjából szemlélőkre.
A Lázárokra és Rogánokra.
A maga nevelte hatalom fenyegetése
Sztálinhoz ők nem hívtak orvost. Grósz Károly Kádár-nevelt hatalom-machinátor vezettette le Kádárt a lépcsőn a bukásba, nem a reformerek. Amire bizton számíthatsz, nem bátorság és tiszta erkölcs, hanem számító pénz- és hataloméhség, jól kitanult aljasság. Aki főnökéért, feljutásáért, a bizalmi körbe kerülésért kitanulta, hogyan kell másokat kikészíteni, hogyan kell hatékonyan minden ellenőrzést kikerülni, ne az lenne a legalkalmasabb a „hatalom újraelosztására”?
Nem tudná ő az öreg és leharcolt, bizalmat vesztett Orbánnal szemben hátulról, Orbán összes eszközét fölhasználva, ledöfni a vezért és „jobban csinálni”?
A hatalomnak mindig a maga nevelte hatalomtól van oka félnie. Önmagától. Saját fiatalabb és gátlástalanabb változatától. Attól, aki maga szervezi és leplezi le az összeesküvéseket, ahogy éppen érdekei diktálják. A királynak az étekfogótól és az udvari hírszerzés főnökétől, az öltöztetőjétől és a leghűségesebb emberétől kell tartania.
Orbánnak van oka a paranoiára. Bizonyos lehet benne, hogy valamennyi hűségese már tárgyal, alkudozik, mennyit és hogyan kap, ha vezérét elveszejti. Aki megvehető és gátlástalan emberekkel veszi körül magát, annak tudnia kell, hogy előbb vagy utóbb más többet kínál. „Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én. / Hát futni! Magamtól? Van okom erre: / Különben bosszút állok. Magamon? / Szeretem magamat. Miért? Talán / A jóért, amit én tettem magammal? / Nem, sajnos nem. Gyűlölöm magamat / Minden elkövetett gaztettemért. / Gazember vagyok. Nem, nem! Hazudok. / Kérkedj, bolond! – Ne hízelegj, bolond!”
Most már nincs cél
Kérded: sokáig tart? Lent vagyunk már a fenekén? Van remény? Bár mondhatnám, igen. De jönni nem jobb, hanem rosszabb napok jönnek.
Orbán és rendszere végső vergődésében csapkodni és kapkodni fog. Ha eddig volt cél – a teljes hatalom kiépítése 2012. január 1-jéig –, most már cél sincs. Egy olyan hatalom működtetése vált napi céllá, amely nemcsak működésképtelen, de távlattalan is. Mindent megold, kivéve az ország létkérdéseit. Mindenre képes, kivéve az ország vezetésére. Mindenütt ott van, ahol nem kellene, de sehol, ahol kéne. Rákosan burjánzik. Az európai orvos széttárja a karját: valamennyi ismert gyógyszert beadtam, nem használ. Operálni fél: a rákos rendszerrel együtt elpusztíthatja a szerencsétlen beteg Magyarországot is. Csonttá soványodva, kopaszon és elrémült szemekkel fekszünk az ágyunkban.
„Lovat, lovat. Országomat egy lóért.” A ló halott. Az ország él? Az ország él.
