Orbán Viktor...

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT

Fogadni lehetett volna persze, hogy már megint így kezdődik egy cikk, hát persze, hogy is lehetne másként, és hát, ha már ennyire kiszámíthatóvá vált minden az életben, mint egy ilyen egyszerű kis cikk is, akkor annyival azért mégiscsak bonyolítanánk a való világot, hogy már a második mondatban eláruljuk az írás utolsót szavait: azzal zárul majd tehát, hogy eleve elrendeltetett.

Jó, ez az Orbán Viktor-féle kezdés elég ortodox, egy ilyen sompolygó laptól, mint ez, szinte kötelező, de hát valójában tényleg megúszhatatlan, mert a miniszterelnök olyan, mint fénykorában Hriszto Sztojcskov, a Barcelona egykori játékosa, ha a pályán van, minden róla szól, a legszívesebben bedobná magának a labdát, vagy szögletet rúgna és be is fejelné, nos, Sztojcskovnak ez a Barcelonában elég jól is ment, a bolgár labdarúgó-válogatottban már nem annyira, ott aztán hiába rúgta is ki magának a labdát, levenni még csak-csak sikerült, de kapura törni már nem maradt ereje, hiába no, ahhoz, hogy a valódi nagyság kidomborodhassék, komoly társak is kellenek.

Orbán is lám, bejátssza az egész pályát, az egyik percben Simor Andrással válságtanácskozik, és nyilván szemrebbenés nélkül kavargatja a kávéját, miközben ott ül vele szemben az MNB elnöke, akit az elmúlt másfél évben ilyen-olyan kis sunyi trükkökkel próbált megtaposni, de persze az ember túlteszi magát az ilyen apróságokon, és belemosolyog az ellen orcájába, ha már veszélyben a haza, mert a spekulánsok nekizúztak azzal a szent céllal, hogy tönkretegyék, hiszen a magyarok már csak olyanok, akik valamiért annyira irritálnak másokat, hogy inkább tönkre akarják tenni őket, ez valamiféle magyar végzet, ha úgy tetszik, siránkozzunk egy nagyot, szaggassuk meg az ingünket, aztán coki, rúgjunk oda egy jó nagyot, a te anyád. Szóval Orbán az egyik percben Simorozik, a másikban pedig már útnak indítja Fellegi Tamást, hadd menjen szerencsétlen házhoz a pofonért Washingtonba, majd mond egy nagyot a közrádiójában, hogy aztán pikpakk föltűnjön az állam által alapított Nemzeti Közszolgálati Egyetem megnyitóján, ahol tudomást sem véve arról, hogy az Európai Uniótól épp aznap egyetlen hetet kapott arra, hogy módosítsa a Brüsszelt irritáló – már megint: irritáló, mondom, ez a végzetünk – törvényeket, inkább arról beszél, hogy ha veszélyben a haza, akkor a magyar szellem egyetemek falait építi maga köré, és ott őrzi a nemzeti nagyság és önazonosság látható és láthatatlan relikviáit. Ez annyira nagyszerű, emelkedett gondolat, hogy tegyük az utókor számára látható relikviává, ne legyünk restek, ismételjük meg: a szellem az egyetem falai közt őrzi a nemzeti nagyság és önazonosság relikviáit, amelyek néha láthatatlanok.

Azért ezen a nemzeti önazonosságon folyton fönnakadok, hiszen ha én magam volnék, akkor a magam is azonos velem, tehát ha a nemzet része vagyok, akkor miért ne tekinteném magam e nemzethez valónak, szóval nem olyan értelmes ez, legfeljebb csak akkor, ha azt feltételezzük, hogy akad némi probléma a rendszerben, és a nemzet nem ismeri el önnön testéből valónak saját honpolgárát. Ajjaj, nem tagadom, erre vonatkozóan vannak kísérletek, de e magyarságomból való kitessékelés egyelőre verbális szintű. Csakhogy közben nagyon is egyértelművé teszik, hogy ki is a nemzettest része és ki az afféle jöttment, hogy egy e helyütt is idézhető, nagyon is látható szellemi relikviát is rögzítsünk Orbán Viktor teljes megelégedésére, és hát mi tagadás, a magunkfajtára (ugye, ugye) ez utóbbi, hálátlanul védekező szerepet szeretik kiosztani. Na most az a helyzet, hogy ezek a relikviatulajdonosok afféle szellemi holdudvart képezve vonulnak majd valamelyik hétvégén a nemzet megmentésére fáklyákkal, ünneplőkben, hátha még magyarabbá válnak attól, hogy így mentik a hazát az ellen ellen, mely ádáz, gyűlölködő, és nem átall szót emelni azért, hogy Orbán Viktorék úgy tesznek, mintha maguk is egy nagyobb nemzettest részei lennének, amit hívhatunk Európának is akár, ugyanakkor abból a kultúrából, ó, hát jó, adjuk meg magunkat, legyen így: azokból a relikviákból, amelyek láthatatlanul körbehálózzák az európaiságot, már nem igazán kérnek, mert úgy vélik, hogy épp ettől marad meg majd a mi, egyetemi falakkal védett önazonosságunk relikviástul, szellemestül, mindenestül. Hű, de bonyolult ez.

Szóval a helyzet az, hogy az olyanoknak, akik Orbán Viktor nevével kezdenek és az eleve elrendeltetettséggel zárnak egy cikket, a nemzettest derékhada nagy valószínűséggel nem osztana lapot a szellem templomában (de ez a két végpont közt bizonyosan eldől), és ez a szándékuk találkozik is a híven szolgált kormányuk elképzeléseivel, amely akkorának láttatja a hazát fenyegető ordast, hogy rögvest jóval kevesebb embert terelne az egyetemek falai közé, jobbára azok utódait, akiket úgymond maguk közé valónak tart, vagyis, ha így tetszik, a mi kutyánk kölykeit, akik nagyon jól körülírhatók a klasszikus felső középosztály fogalomkörével, ami már önmagában classként is feltételez egyfajta kiváltságosságot, annyiban mindenképpen, hogy a beleszületett továbbörökítheti a bizonyos helyzetekben nagyon is látható relikviákat.

Na most ezekből a javakból roppant szerény méretekben adatik mindazoknak, akik kihullanak vagy soha be nem kerültek, mert be sem kerülhettek ebbe a szellemi önazonosság-közösségbe, amely persze elismeri mindenki fáradozását azért, mert azt gondolták, hogy mégiscsak probléma, ha már az ember születése pillanatában minden eleve elrendeltetett, de nem feltétlenül kellene ennek így lennie, ám lássuk be, hogy ez így túl sok energiát igényelne épp tőlük, vagyis maguktól, önazonosságuktól, aminek ők, e classban lévők, feltétlen hívei valának, hát szórjuk rá e kísérletekre a liberalizmus delejes átkát, oszt jó napot, amit a könnyebb érthetőség kedvéért megfogalmazhatnánk profánabbul is, akképpen, hogy e class szerint rohadjatok meg ott, ahol vagytok, de távol álljon tőlünk ily keménység: kellenek a szakmunkások is.

Lesz hát itt sok jó betanított szakmunkás, olcsó munkaerő, vegye-vigye, akinek pénze van, a többi meg mehet közmunkára, ez ám a társadalomkép, mit ne mondjak, amivel természetesen nem azt szeretném kifejezni, hogy az így gondolkodók esetleg rossz emberek volnának, de azt bizonyosan sugallanám, hogy nem feltétlenül jók, szóval ez mégiscsak egy olyan vízió, ami ellen érdemes lázadozni, fölkelni, talán még afféle forradalmat is csinálni, mert választójogi törvény, jegybanki függetlenség, ombudsmani intézmény, bírói korhatár, igen, ez mind-mind nagyon fontos, valóban európai szintű kapaszkodó, de a magam részéről mégiscsak azt mondanám, hogy az, aki így gondolkodik, magyarkodhat akármekkorát, menjen csak a fenébe, oda, egyenesen a nagy magyar szellem falai közé, és ne hazudja önmagát forradalmárnak meg nagyot álmodónak, mert valójában az eleve elrendeltetettség árpádsávos zászlóvivője, még ha egyébként finomkodva irtózik is ettől a pozíciótól, brr, eretnek gondolat.

És mégsem lehet másképp kezdeni egy ilyen cikket, csak Orbán Viktorral.

Nem, mert még minden esélye megvan arra, hogy valóban sikerülhessen neki. Mert ez az ő terve. És ez az ő története. A maga mellé rendelt nagyágyúk, vagyis Schmitt Pál mint afféle doktor Szellem, Kósa Lajos, Deutsch Tamás és a többi, neki kontráznak, és halvány reménysugár, hogy sehol egy Romario, pedig Barcelonában még volt. Lecskov a bolgár válogatottban ugyan jó, de csak vele még egy született Sztojcskov sem tud vébét nyerni. Egyetlen hajszál választja el a sikertől, egyetlen paraszthajszál, ha úgy tetszik, s ez az a bírhatnékság, amely épp az általa kiváltságosként kezelt class sajátja, s kissé cifrán bár, de leírható a „mindent nekem, de uramisten azonnal” és a „mi mindent megtehetünk, mert mi vagyunk azok, akik” fogalomkörével: ez a class ma az állam maga.

Ez Orbán Viktor műve: az állam vált a felső közép menedékévé, az állam a Fidesz, az állam, amibe majd beszületnek a szellemi körülbástyázottsággal felvértezett utódok, az állam az, amely magához vonja az oktatást, az egészségügyet, a felsőoktatást, az állam az, amely bebetonozza önmagát, az állam a tisztviselő, a médiamunkás, az állam a bemondó, az állam a bárokban mulatozó pártfiatalság, az állam a kormányiroda helyi alkalmazottja, az állam a közvélemény-kutató, az állam a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, az állam a rektor, az állam a bíró, az állam az európai parlamenti képviselő, az állam a miniszter, az állam én vagyok, mondhatná Orbán Viktor, de nem mondja, csak este a tükör előtt, amikor ott áll maga, önazonossága teljes felvértezettségével, és tudja, hogy akár győzhet is, csak túl kell még élnie a class bírhatnékságából eredeztethető európai irritációt. Mert visszavonhat ugyan bármit, de műve, a nagy magyar szellemi örökség akár örök relikviaként is díszeleghet majd a gúnyosan közszolgálatinak elnevezett állami egyetem falai közt, ha nem történik valami megmagyarázhatatlan, váratlan, ami nem Európán, nem az Amerikai Egyesült Államokon múlik.

Mégiscsak az volna a legrettenetesebb, ha rajtuk múlna.

A valódi küzdelem az állam ellen zajlik majd, az lesz ám a jó kis móka, küzdeni velük, azokkal, akik fáklyával a kézben, magyaros ünneplőben menetelnek majd Orbán Viktor megmentéséért, mert szerintük így van jól minden, és maguk is afféle kiváltságosként vagy most a kiváltságosok közé besoroztatván és önmagukat akként azonosítva (ó, nemzettest, na hagyj el!) ünneplik saját hősüket, a nemzetmentőt, akinek a sorsa valójában már nincs a saját kezében, mert az önmagát írja, valami nagy küzdelem letéteményeseként, annak kudarcos vagy győztes kimenetelével, akárhogyan is, de ez az ő játszmája, ez az ő története, még ha a beláthatatlan végzet el is uralta, a története immáron önmagát írja, mint ez a cikk is, az első mondattól az utolsóig, és téved, aki azt hiszi, dehogyis mondom én ezzel, hogy számára minden eleve elrendeltetett.