Ködös, fagyos a hajnal a Kőbánya-Kispest metróvégállomáson. Kabátjukat nyakig begomboló emberek szaporázzák lépteiket a metrótól a meleg bevásárlóközpontba vezető felüljárón. Közben rezzenéstelen arccal kerülgetik a műbőr kabátokat, kesztyűket kínáló, engedély nélküli árusok sokaságát. Csak kicsit odébb lassítják le lépteiket, ott, ahol egy kempingszéken ülő testes, hatvanas éveiben járó vak férfi játszik öreg szintetizátorán. Ha nem is sűrűn, de olykor-olykor csörren némi apró a hangszer elé tett műanyag dobozban.

Ezen a reggelen azonban nem zenélhet sokáig a férfi, mert a mellette álló párja, Györgyi riadtan súgja a fülébe:

– Imre, elmennek az árusok!

– Akkor pakoljunk mi is gyorsan! – feleli a zenész, Horváth Imre, s jól begyakorlott mozdulatokkal húzza le a sarukat az akkumulátorról, csúsztatja tokjába hangszerét. Fél perc sem telik el, máris összecsomagol, indulásra kész.

– Így megy ez már néhány hete. Az árusok eltűnése azt jelzi, hogy jönnek a közterület-felügyelet emberei. Ha pedig ők jönnek, akkor jobb, ha mi megyünk, mert nincs engedélyem az utcazenélésre – magyarázza a férfi, s keserűen fűzi hozzá: – A közterület-felügyelők bírsággal, a szintetizátor elkobzásával fenyegetnek, mert nincs engedélyem. Azzal viszont nem törődnek, hogy olyan engedélyt kérnek, amit lehetetlen megszerezni.

Horváth Imre messziről indul, hogy felelevenítse kálváriáját. A nyolcvanas évek végén autóbalesetet szenvedett, s a karambol következtében elveszítette látását, nem sokkal később elvált tőle a felesége, a lakás pedig az asszonyé lett. Romokban volt az élete, látását és minden vagyonát elvesztette, az utcára került. A kétségbeesés évei után azonban megpróbált talpra állni. Az utcáról beköltözött egy hajléktalanszállóba, és elkezdte törni a fejét, mihez kezdhetne vakon. Egyre többször jutott eszébe, hogy a muzsikáláshoz nem kell látás, csak hallás. Vett egy ócska szintetizátort, és hónapokon át gyakorolt, tanult.

Aztán kimerészkedett „zenészként” az utcára, s koldulás helyett muzsikálásból próbált némi pénzre szert tenni. Elismeri, nem virtuóz, csak egy lelkes amatőr, de – hangsúlyozza – mindig élőben játszik, nem használja az előre beprogramozott dallamokat, s szerinte a járókelőknek tetszik a zenéje, mert gyakorta jutalmazzák apróval muzsikálását. Elmondása szerint az elmúlt másfél évtizedben a város sok terén, aluljárójában zenélt már, s ennek köszönheti, hogy sikerült egyenesbe hoznia életét.

– Havi ötvenötezer forintot kapok, a párom pedig huszonhatezer ápolási segélyt. Ebből a pénzből ötvenezret fizetünk a munkásszállóért. Az élettársam, Györgyi beteg, sokba kerülnek a gyógyszerei, így ennivalóra szinte semmi nem maradna. A zenélésből azonban össze tudok szedni annyit, amiből mindennap jóllakhatunk – mondja a férfi. – Ez a kis pénz került most veszélybe az új szabályok és a hatóságok packázása miatt.

Budapesten tavaly tavasz óta engedélyhez kötött az utcazenélés. Horváth Imre, mint fogalmaz, „szabálytisztelő állampolgárként” beszerezte a szükséges iratokat. Engedélyt kért az utcai zenélésre, amit meg is kapott, fizette a helypénzt, s a Moszkva téren állította fel szintetizátorát. Amikor a múlt év végén lejárt az engedélye, meg akarta újítani azt, ám új helyszínen. Az elmúlt években a hideg hónapokban mindig – a hótól, esőtől, széltől védő – aluljárókban zenélt, ezért most is egyik „régi placcára”, a Lehel téri aluljáróba kért engedélyt. Kérelmét azonban elutasították. Arra hivatkoztak: már egyetlen aluljáróban sem lehet zenélni.

– Persze sok olyan tér, utca van ebben a városban, ahová kapnék engedélyt – mondja Horváth Imre, ám gyorsan hozzáteszi: – Télen mindez mégsem valódi lehetőség, hiszen a nyílt utcán, hóban, fagyban én és a hangszerem sem bírná sokáig.

A városházi elutasítás miatt új helyet keresett Horváth Imre, s a Kőbánya-Kispest metróvégállomásnál lévő forgalmas, de az időjárás viszontagságaitól óvó felüljáróra szeretett volna engedélyt kapni. Csakhogy újra kudarcba fulladt próbálkozása. A Fővárosi Önkormányzattól a kerületi polgármesteri hivatalba küldték, mondván, ott találja az illetékeseket. A kerületnél azonban azt közölték, hogy nem az övék a terület, hanem a MÁV-é. A vasúttársaságnál sem volt azonban szerencséje, mert ott azt közölték: a BKV-hoz tartozik a felüljáró. Horváth Imre – bár már addig is sok órát utazott az engedély után, s nem kevés pénzt telefonált el – nem adta fel. Felkereste a BKV illetékes osztályát is, ahol azonban legnagyobb meglepetésére azt közölték vele: „építési terület a felüljáró, így nem adhatnak engedélyt”. Az sem segített, hogy szóvá tette, a közeli bevásárlóközpont miatti építkezés már rég véget ért, a BKV ennek ellenére sem változtatta meg a döntését.

Horváth Imre kálváriája kapcsán megkerestük a Fővárosi Önkormányzatot és a BKV-t is, ám sehol nem biztatták sok jóval az utcazenészt. A városháza tájékoztatása szerint ugyanis „figyelemmel a főpolgármester úr aluljáróprogramjára” egyetlen aluljáróban sem engedik az utcazenélést. Csekély vigasz Horváth Imre számára, hogy nincs egyedül panaszával: a múlt év végéig harmincan kértek engedélyt arra, hogy aluljárókban zenélhessenek, ám ezeket kivétel nélkül elutasították. A BKV-nál is kilátástalannak tűnik a vak férfi ügye, bár a társaságtól csak egy meglehetősen tömör, egymondatos választ kaptunk. Azt írták: „Horváth Imre valóban megkereste társaságunkat kérésével, azonban tájékoztattuk arról, hogy tekintettel az átépítés miatt egyelőre még rendezetlen tulajdonviszonyokra, a BKV Zrt. nem jogosult az általa kért engedély kiadására”. Szerettük volna megtudni, hogy milyen „rendezetlen tulajdonviszonyok” akadályozzák az engedély kiadását, mikorra várható a helyzet tisztázása, Horváth úr kérésének érdemi elbírálása, ám nem kaptunk választ.

Mindezek miatt Horváth Imre tanácstalan és dühös:

– Én elhiszem, hogy minden hivatal, hatóság jogszerűen jár el, a végeredmény mégis igazságtalan. Engedéllyel szeretnék játszani, de engedélyt nem adnak. Ezzel pedig lényegében döntés elé állítanak. Eldönthetem, hogy illegálisan zenélek és megélek, vagy pedig betartom a szabályokat, de éhezem.

Kérelmek, engedélyek

A Fővárosi Önkormányzattól kapott tájékoztatás szerint 2011. május 17-étől engedélyköteles az utcazenélés Budapesten. A múlt év végéig összesen 86 engedélykérelmet kapott a hivatal, amelyekről a közterülethasznosítási bizottság döntött. A kérelmek közül 56-ot hagytak jóvá. A korábban kiadott engedélyek többsége mára lejárt, jelenleg csupán 9 utcazenésznek van érvényes engedélye arra, hogy a Fővárosi Önkormányzat tulajdonában lévő közterületeken muzsikáljon.

Eldöntheti, hogy illegálisan zenél és megél, vagy pedig éhezik