Lakner Zoltán: Orbán és a gravitáció
Átszerveztük, amit át kellett szerveznünk – üzente a miniszterelnök szilveszterkor, az új évben pedig a jövő „gránitszilárdságú” alapjáról beszélt. A Fidesz frakcióvezetője szerint lesz még hat rossz hónap, aztán jönnek az eredmények. A kormánypárt vezetői tehát úgy számolnak, hogy hamarosan konszolidáció váltja a forradalmat. Kérdés, van-e mit konszolidálni, s hogy a kurzusnak megvan-e a képessége a konszolidációra.
„Keményebben irányítanám a kormányzat munkáját”, és persze jobban kommunikált volna – vonta le a maga tanulságát a vereségből Orbán Viktor 2002-ben. Ennek nyomán 2010-ben négyzetre emelte első kormányzása céljait. A rendszerváltás befejezésére tett törekvést az új rendszer alapításának igénye váltotta fel.
A „megalvadt kádári struktúrák” elleni küzdelmet a hatalommegosztás rendszerének teljes elfoglalásáig fokozta. Orbán emellett megtanulta, hogy szüksége van erős gazdasági hátországra, saját médiára, katonai fegyelemmel szervezett hierarchikus pártra, sakkban tartott alvezérekre, centralizált döntéshozatali mechanizmus kiépítésére, továbbá leegyszerűsített világképre, indulatvezérelt üzenetekre, a jó és rossz, a mi és ők küzdelmére végletesen lecsupaszított valóságértelmezésre.
Orbán sokat tanult ellenzékben, ám kizárólag a számára kedvező, politikai személyiségéhez illeszkedő, ambícióinak megfelelő fejezeteket vette át. Nem annyira ő alkalmazkodott a valósághoz, inkább a valóságot igyekezett önmagára szabni. Ez ellenzékben működött, a kormányzás kemény tényei azonban makacsul ellenállnak a valóságkonstruálási igyekezetnek.
Az önmagára szabott valóság következménye volt a 2010-es önfelhatalmazás és az azt követő önáltatás. 2010-ben a Fidesz olyan mennyiségű szavazatot szerzett, mint 1990 óta egyetlen más párt sem. Ebben Orbán Viktor szerepe vitathatatlan. Ám a Fidesz elnöke biankó csekket kért a választóktól – s az igazsághoz hozzátartozik, hogy meg is kapta. Ez az egyik oka annak, hogy a kormányfő úgy véli, országátszervezési törekvései teljes mértékben legitimek. Hiszen ő mindent kritizált, mindennek a lecserélését ígérte, s bár nem mondta meg, hogyan változtatna a dolgokon, a szavazók többsége nem is gondolta, hogy erre rá kellene kérdezni.
Cinizmus vagy önáltatás?
Másfelől, ha az „ők” döntő erejű legyőzése volt a cél 2010 tavaszán, akkor e cél minden támogatója a „mi” táborába sorolódik. Ez esetben pedig –a fideszes logika szerint – automatikusan egyesülnek az akaratok, márpedig az akarat végső forrása a centrális politikai erőtérben a centrum centruma. Ezért van az, hogy időnként eldönthetetlen: a cinizmus vagy az önáltatás nyilvánul-e meg, mikor minden egyes kormányzati megmozdulást az emberek akaratának megnyilvánulásaként hirdetnek.
Olyat is, amit egy órával korábban találtak ki.
E gondolkodásmód – vagy inkább világértelmezés – további súlyos gyakorlati következménye a kormányzásra való alkalmatlanság, ami a jelenlegi ciklus legmeglepőbb sajátossága. Nincs terv, csak délibáb, nincs koherencia, csak rajtaütés, nincs kooperáció, csak diktátum.
Miklósi Zoltán már 2010-ben éles szemmel vette észre, hogy a kétharmados többség nem megnyugtatja a gazdasági szereplőket, mint azt a kormány várta (hiszen mindent el tudnak intézni), hanem óriási bizonytalansági tényező (mert bármit, ami eszükbe jut, keresztülnyomnak).
A külső tényezők nem számítanak
Az ilyenfajta politizálás ellen nemcsak ízlésbeli kifogások emelhetők, hanem elsősorban a hatásosságát, az értelmét lehet megkérdőjelezni. Az együttműködési elem szinte teljes hiánya a működőképesség gátja, amely folytonosan irreális helyzetértékeléssel társul. Ezért van az egekben a CDS-felár, ezért emelkedik az államadósság, ezért van, hogy a magánnyugdíjvagyon nélkül hat százalék körül lenne a deficit, meg hogy a középosztály és a szegények (választási) társadalmi koalícióját a miniszterelnök képtelen volt 2010 után egyben tartani.
Egyre inkább támadhat az a benyomásunk, hogy Orbán Viktor ugyanolyannak észleli a politikai valóságot, mint 1989-ben. Változás zajlik a világban (a hazai fordulat mellett nagyarányú nemzetközi átrendeződés történik), a szabályok fellazultak, tehát új szabályokat lehet létrehozni. Támadni kell, a falig elmenni, kihozni a legtöbbet a helyzetből. A külső jelzések, figyelmeztetések a letűnő világból érkeznek: nem számítanak.
Az egyre elgyötörtebb hangon ismételgetett forradalomnak mint paradigmának is megvannak a maga szabályszerűségei. Orbán, a hivatásos forradalmár állandó harcban áll ellenségeivel, akik a kommunisták, és hogy kik a kommunisták, azt ő mondja meg. Politikájának konfliktusmutatója mindig magas, ami a harcra kondicionált törzsszavazóknak megfelel, ám alkalmatlanná teszi Orbánt a konszolidációra.
Egyszerűen nem tud leállni.
Ezt a bajt fokozza a hatalmi ellensúlyok hiánya. Nem kizárólag az alkotmányos ellensúlyok megszüntetéséről, mi több, magának az alkotmánynak a lecseréléséről van szó.
A kormányoldalon nincs belső ellensúly sem. Nincs komolyan vehető koalíciós partner, nincsenek platformok, ellenben hierarchikus rend érvényesül és csúcsra járatott a „csoportgondol” mechanizmusa. Az egész szisztémát úgy alakították ki, hogy alternatív helyzetértékelés ne kerülhessen a döntési centrum közelébe. Így aztán, aki körön belül van, az nem lázad, aki meg ellentmond, az körön kívülre kerül, és nem marad eszköze, hogy lázadjon.
Mi hathat még a miniszterelnökre?
Mármost az a kérdés, hogy az ilyen módon működő kormánypártra és miniszterelnökére mivel lehet hatást gyakorolni? Hol vannak azok a szálak, amelyeket megrángatva változás áll be? E kérdés kritikus, mikor bóvli kategóriába kerül az ország és az adósságfinanszírozás öngyilkos kamatígérettel valósítható csak meg.
Az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap figyelmeztetései lepattannak a kormányról, miként az amerikai és a (jobboldali) francia külügyminiszter bírálatai is. Nincs koalíciós partner, akit csábítgatni lehetne, nincs belső ellensúly, amit meg lehetne emelni. Az utca hangja elől politikai süketségbe menekülnek a Fidesz politikusai: az Operából kiosonva azt füllentik, nem hallották a tiltakozókat. Rivalizálás a források feletti rendelkezésért folyik a fideszes gazdasági árnyékhatalmi ágak között, de szó sincs politikai alternatíváról.
Orbán gúnyosan szánalmasnak nevezi, mikor belső megbuktatására bazíroznak ellenfelei. Ennél talán már csak az a politikai oldal szánalmasabb, ahol a politikussá válás feltétele az önálló politikai véleményalkotás felfüggesztése – egy ember kivételével.
Ha tehát a gyorsnaszádból jó előre kiszerelték a „fékrendszert”, akkor hogyan lehet megállítani?
"Ezt nyugodtan vehetik fenyegetésnek"
Az első „megoldás” az elkerülhetetlen találkozás a valósággal. Bár alaptörvénybe lehet iktatni a súlytalanságot, a gravitáció ettől még létezik. Ha bekövetkezik a földhöz csapódás, vagyis alapvető finanszírozási és fizetési gondjai lesznek az országnak, akkor csak a legelvakultabb Orbán-rajongók fogadják majd el a távirányítású szóvivők magyarázatait.
A helyzet abszurditását jelzi, hogy az EU/IMF-tárgyalások kapcsán épp a csődveszély a kormány aduja. „Ide a dohánnyal, vagy ízekre pofoztatom magam. És ezt nyugodtan vehetik fenyegetésnek” – fogalmazódik meg e taktika lényege a Macskafogó című rajzfilmben. Lázár János ki is mondta: mi tartozunk nekik, tehát úgyis visszajön a pénzéért az IMF-küldöttség. Értsd: nem merik kockáztatni, hogy a magyar államcsőd pénzügyi fertőzésként terjedjen tovább.
A másik módszer a becsapódás megakadályozására, hogy ismét egyszeri bevétellel töltenék fel az államháztartást. Ezúttal a jegybanki devizatartalék becserkészése zajlik. Ez jelzi, a kormány talán tisztában van azzal, hogy a gravitáció érvényre jutását már nem bírná ki. Az egyetlen, nem éppen apró probléma, hogy a földet érés tízmillió ember gondja lenne, nem csak a kormányé.
A másik hatásgyakorlási módszer, hogy a 2014-es választásokig tovább amortizálódó Fideszt éppen az általa bevezetett választójogi szabályok révén kétharmaddal meg kell verni. Ez döntően azon múlik, létrejön-e az ellenzéki együttműködés. Az ellenzék az események urává válhat, ha képes rá.
A harmadik lehetőség Orbán befolyásolására, ha megtörik a Fideszben a politikai (?) omerta. A politikai-gazdasági hálózatok felfeslésének végzetes hatásáról az MSZP sokat tudna mesélni. Azoknak állhat érdekében kiadni a rejtett hálózatok titkait, akik nem akarnak tovább élni az orbáni világban – nem függetlenül attól, hogy látják a vég közeledtét –, és menekülési utat, egzisztenciális túlélést remélnek a fegyelemtöréstől.
A fenti verziók, illetve ezek bármilyen kombinációja közös abban, hogy mindegyik az orbáni konstrukció alapjainak megroppantására irányul. A megroppantás akkor ér valamit, ha szociálpszichológiai és politikai kulturális rendszerváltás követi, vagyis annak a valódi tanulságnak a levonása, hogy így nem lehet működni egy demokráciában. E következtetés mély átélése nélkül nemhogy Orbán Viktor klónja, de akár ő maga is diadalmasan térhet vissza egy-két választással később.
