Ezt nem tréfából mondom, sőt minden tiszteletem Várkonyi Judit operaházi sajtófőnöké, hogy a sok eszement sajtós meg szóvivő között végre akad egy rátermett asszony, aki pontosan tudja, hogy a magyar közvélemény minden további nélkül el tudja képzelni az ország legfőbb közjogi méltóságairól és kíséretükről, hogy rézgömböket és hamutálakat visznek haza a gáláról, noha ezek a tárgyak azért eléggé kidudorodnak a zakó zsebében.

Schmitt Pál köztársasági elnök (b) és felesége, Schmittné Makray Katalin (j), Orbán Viktor miniszterelnök (b2) és felesége, Lévai Anikó a Magyar Állami Operaházban, ahol gálaestet rendeznek az Alaptörvény hatályba lépése alkalmából, amelyen a magyar zenetörténet klasszikusai csendülnek fel. MTI Fotó: Kollányi Péter

Ha nem így volna, vajon miért kellett ilyen közleményt kibocsátani, kiváltva ezzel a világ derültségét, hiszen az interneten millószám keringenek hasonló álhírek, de normális intézményvezető sehol a világon nem törődik velük.

Hanem egy másik operaházi hír cáfolatlan maradt, és a sajtó is átsiklott fölötte. A gála előestéjén adta hírül a FigyelőNet, hogy az Operaház épületéből két méter széles és huszonöt méter hosszú, fűtött alagút vezet az utca alatt az intézmény üzemházáig, ahonnét aztán a Thália színház díszletraktárába lehet följutni. Ha tehát a gála notabilitásait esetleg nem fogadja kellő tisztelettel az utca egyszerű népe, netán kipfujolja, meg-megpökdösi őket, akkor a kényelmes alagúton menekülhetnek el, mégpedig anélkül, hogy a kabátjuk akár csak falas is lenne.

A hír kolosszális tartalma azonban nem ebben áll. Tudni kell, hogy az alagút 1979-ben épült (tehát akkor, amikor Szanyi Tibor és Lamperth Mónika a diktatúra későbbi jogfolytonossága érdekében már életben volt), de nem menekülési célokra ásták. Hanem azért, idézem a szakanyagot, hogy „az énekesek a megfázás kockázata nélkül nézhessenek át a bérszámfejtésre, és a muzsikusoknak se kelljen azon aggódniuk, hogy a téli mínuszok elhangolják a zeneszerszámaikat”.

Azért ezt gondoljuk át. Itt van ez az átkozott kádári terror, amelyről egyfelől azt mondják, hogy vér folyt minden percében, illetve másfelől, hogy az embereknek legalább létbiztonságot adott, rendszeres és biztos fizetést.

Mármost egyfelől mondjunk még egy véres diktatúrát, amelyben azért építenek a föld alá alagutat, hogy a zenészek meg ne hűljenek. Másfelől nézve viszont miféle létbiztonság az, amelyben a zenészek a saját jól felfogott érdekükben egész délelőtt a pénzük után kajtatnak, magyarán, ez az alagút is bizonyítja, hogy a zenészember élete rendszertől, kurzustól függetlenül szüntelen körforgás a színpad, a próbaterem és a bérszámfejtés között, okos zenész pedig még az irodára is viszi magával a zeneszerszámát, legelőbb is azért, hogy el ne lopják.

Ezt az alagutat a mai napig nem temették be, annak ellenére, hogy a gála díszvendégei eddig mindent, ami a kezük ügyébe került, leromboltak. Minthogy a zenészember végtelenül türelmes, de nem hülye, s mi mindannyian kicsit zenészek is vagyunk, fél évet nem adok, és az egész operaházi vezetőség ezen az alagúton át fog menekülni az elöljáróikkal együtt egészen a színházi raktárig, az idejétmúlt, poros díszletek közé.

Szakmai közlemény: a hírek szerint az operaházi demonstráció során Szentmihályi Szabó Péter írót és feleségét tüntetők egy csoportja megverte. Nevezett írót én nem kedvelem, írásainak stílusát és tartalmát kifejezetten rühellem, de ezúton kívánok neki és párjának mielőbbi gyógyulást, békés és józan életet.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa