Ha egy tankönyvíró a kiszámítható és következetes parlamenti munkát szeretné prezentálni, egészen biztos, hogy nem az egyházi törvénnyel fog előhozakodni. Kezdődött azzal, hogy a hosszú egyeztetések után benyújtott – mellesleg a kormány által is jóváhagyott – KDNP-s törvényjavaslatot tavaly nyáron a Fidesz az utolsó pillanatokban felülírta. A leginkább fércműre emlékeztető jogszabály az elismert egyházak számát tizennégyre csökkentette.

A többi vallási szervezetnek (ha nem kíván egyesületként működni) kérelmet kellett volna benyújtania az egyházi státuszért. A feltételek tisztázatlanok voltak. Csak egyetlen példa: a fideszes Lázár János frakcióvezető azzal érvelt, hogy nem szabad ezerfős létszámhoz kötni az egyházak elismerését, az egyik paragrafusban mégis benne maradt az ezer tagról szóló rendelkezés.

Hónapokig úgy tűnt, a Fideszt hidegen hagyják a tiltakozó demonstrációk és aláírásgyűjtések, az alkotmánybírósági beadványok. Aztán december közepén váratlanul előállt Lázár János, és „jogtechnikai megfontolásokra” hivatkozva közölte, hogy –mivel az elfogadás módja nem felelt meg „minden közjogi kritériumnak” – a parlament visszavonja az elméletileg január elsején hatályba lépő egyházi törvényt.

A Fidesz hirtelen elhatározása gyaníthatóan szorosan összefüggött azzal, hogy az Alkotmánybíróság napirendjére vette az egyházi törvényt: az előjelek alapján aligha volt kétséges, hogy a testület visszadobja a jogszabályt. Az Alkotmánybíróság végül nem várta meg, amíg a parlament hatályon kívül helyezi a törvényt, hanem közjogi érvénytelenségre hivatkozva (a jogalkotási eljárás szabályainak súlyos megszegése miatt) megsemmisítette azt.

Közben az amerikai külügyminiszter is bírálta a törvényt, és lábra keltek olyan hírek, hogy a kormány a nyomásnak engedve duplájára növeli az egyházak számát. Nem így lett: maradt a tizennégyes kör. A törvény több ponton módosult, ugyanakkor az egyházi rang elnyeréséhez – Lázár korábbi kijelentéseivel szemben – továbbra is szükség van ezer fő támogatására. Ennél is furcsább a zárórendelkezések között lévő kitétel. Az Országgyűlés gyakorlatilag soron kívül, február végéig dönt azon vallási közösségek kérelmeiről, amelyek a nyáron megszavazott – de hatályba nem lépő – törvény alapján érkeztek be a közigazgatási tárcához. A parlament tehát egy olyan jogszabályt vesz alapul, amelyet többszörösen is nem létezőnek kell tekintenünk: a törvény eleve csak január elsejével lépett volna hatályba, ráadásul az Alkotmánybíróság megsemmisítette.

Megjósolható, hogy ebből még nagy galibák lesznek. Kiszámíthatatlan, hogy ki jár jól: jogsértő hátrány érheti azokat a vallási szervezeteket, amelyek egy zavaros és érvénytelenített törvény alapján már benyújtották a kérelmüket, és azokat is, amelyek még nem. Az elutasított közösségek csak egy év múlva, „népi kezdeményezésként” próbálhatnak újra egyházzá válni.

Az MSZP szerint a lényeg nem változott. Nyakó István szocialista politikus csodaként értékelte, hogy a Fidesznek sikerült kétszer ugyanabba a folyóba lépnie, és másodszor is törvényt alkotnia a „lelkiismereti és vallásszabadság korlátozásáról, a vallási közösségek jogfosztásáról”. Hasonlóan fogalmazott az LMP-s Karácsony Gergely is, aki úgy ítélte meg, hogy sem a forma, sem a tartalom nem változott. (A Jobbik folyton csak azon háborog, hogy a parlament az elismert egyházak közé emelte a szélsőjobb által „cionista szektának” nevezett Hit Gyülekezetét.) A kormányzat ezúttal mintha kifogyott volna a saját produktumát dicsérő jelzőkből.