– Nyolc aktív évet vesznek el tőlem, meg a jövedelmem kétharmadát – így foglalta össze indignálódva a véleményét korai nyugdíjazásáról egy, az igazságszolgáltatási elitbe tartozó bíró. Mindazonáltal bízik benne, hogy az Alkotmánybíróság helyt ad annak az indítványnak, amelyben a kényszernyugdíjról szóló jogszabály megsemmisítését kérik. Ő optimista, és reméli, hogy maradhat a pályán.

Elképesztően cinikusnak tartja a közigazgatási és igazságügyi miniszter azon nyilatkozatát, amely szerint a bíró nyugdíjasként nyugodtan dolgozhat tovább, és lehet akár jogi tanácsadó is. Forrásunk ezzel kapcsolatban azt üzente: a közgazdász végzettségű képviselő, ha majd kibukik a parlamentből, menjen el könyvelőnek, a mérnök meg műszaki rajzolónak. Ugyanakkor azt mondja, ha kirúgják, a végsőkig kész elmenni.

Nincs egyedül, többen is így gondolkodnak. Van, aki hazai próbapert fontolgat, mások Strasbourgban keresnék az igazukat. Lenne hatásosabb megoldás is: amikor Szlovéniában egy évvel le akarták szállítani a bírák nyugdíjkorhatárát, az egész hivatásrend egységesen lépett fel, és kilátásba helyezte a lemondását – mondja egy nyugdíj előtt álló bíró. Nálunk azonban más a helyzet –tette hozzá –, hiszen a fiatalabbakat nem aggasztják az igazságszolgáltatás függetlensége elleni durva támadások. Örülnek annak, hogy az „öregek” helyébe léphetnek, nem gondolnak bele, hogy – ha az aktuális hatalom úgy gondolja jónak – egyszer őket is lapátra tehetik.

A bírák leginkább azt sajnálják, hogy egyik napról a másikra tétlenségre ítélik őket. Úgy érzik, hogy a pályájuk csúcsán kell távozniuk, amikor még jelentős eredményeket érhetnének el. Harminc-negyven éves tapasztalat birtokában egy orvosnak elég, ha látja a beteget, és máris kész a diagnózis, és ugyanez igaz a bírók esetében is – fogalmaz egy csaknem negyvenéves praxissal rendelkező középvezető. A nyugdíjra ráadásul éppen úgy nem tudtak felkészülni, mint egy élsportoló, akinek súlyos sérülés töri ketté a karrierjét.

Természetesen a pénz sem közömbös: a távozók jövőre a fizetésük körülbelül harmadára számíthatnak. Valaki szinte szégyenkezve mondta el, hogy nehéz helyzetbe kerül, mert megtakarított pénzének nagyobb részéből lakást vásárolt a gyerekének, bízva benne, hogy van még hét aktív éve, amikor spórolhat. Ez a lehetőség most elveszett, és hiába számíthat hazai viszonyok között szép – kétszázezer feletti – nyugdíjra, abból nem tud majd megélni. Könnyen lehet, hogy emiatt kisebb lakásba kell költöznie. Más devizaalapú hitelt vett fel, hogy segítse a fiát, és egyelőre nem tudja, képes lesz-e visszafizetni.

Egy nyugdíj előtt álló bíró azt hangsúlyozta, hogy most jutott el pályafutása csúcsára, ami a fizetésében is megmutatkozik. Ezért joggal gondolhatta úgy, hogy bőkezűbb lehet a családjával: támogathatja a gyermekeit, hétvégi házában nyaraltathatja az unokákat. Számításait azonban egyetlen tollvonással keresztülhúzták, hiszen néhány hónap múlva filléres gondjai lehetnek: a rezsire sem lesz elég a pénze. Muszáj lesz valamit dolgoznia, de könnyen előfordulhat, hogy az oktatói mellékállását is elveszíti. Az egyetemen nem nyugdíjas jogászra, hanem az ítélkezési gyakorlatot ismerő bírákra van szükség.

A legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ha a volt bírók ügyvédnek állnának, a hatályos szabályozás alapján viszont ehhez legalább egy évet alkalmazottként kell eltölteni valamelyik irodában. Ha találnak is ilyet, attól még nem lesz saját ügyfélkörük, amit hatvan felett nem egyszerű kiépíteni. Az ügyvédi pálya ráadásul más mentalitást kíván – hívta fel a figyelmet egy bíró, akinek a gyermeke ezt a foglalkozást választotta magának. Ezért nem tartja valószínűnek, hogy maga boldogulna ezen a területen.

Egyedüliként vállalta a nevét Sándor Zsuzsa, a Fővárosi Bíróság tanácselnöke, aki egykori szóvivőként nem idegenkedik a nyilvánosságtól. Amúgy pedig a hallgatás kötelezettsége szerinte csak konkrét ügyekre vonatkozik, személyes kérdésekre nem. Ő csaknem negyven éve van a pályán: húsz éve büntetőbíró, előtte pedig ügyész volt. Most pedig hét évet bukik el, miközben úgy rendezte be az életét, hogy hetvenesztendősen kell csak nyugdíjba vonulnia. Ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy a bírók az oktatói tevékenységen kívül soha nem vállalhattak más munkát, tehát ebből kellett megélni, és akkor küldik el őket, amikor végre tisztességesen keresnek.

Bár az intézkedés a bírói kar csaknem tíz százalékát érinti, a szakmai szolidaritásnak nyoma sincs – panaszolta fel Sándor Zsuzsa is. Az érintettek többsége még a közös alkotmánybírósági beadványhoz sem csatlakozott, a fiatalabbak meg végképp közönyösek. Pedig a korai nyugdíjnak súlyos anyagi konzekvenciái lesznek, és egyszer mindenkire sor kerül. Ugyanakkor beláthatatlan szakmai következményekkel is számolni kell, hiszen egyszerre több mint 270, nagyrészt vezető beosztású bírót – közte ítélőtáblai és megyei, illetve helyi bírósági elnököket, kollégiumvezetőket, tanácselnököket – menesztenek.

Óriási szakmai tapasztalat megy veszendőbe, a folyamatban levő ügyeket pedig át kell szignálni más bíróra, ami a büntetőeljárásoknál azt jelenti, hogy mindent elölről kell kezdeni – hangsúlyozta Sándor Zsuzsa. A megüresedő státusok betöltése ráadásul az egész rendszeren belül mozgást indít meg, tehát nem csak 270 álláshelyet érint: fogalmazóból titkár, titkárból helyi bíró lesz, a városokból a megyékhez, a megyéktől pedig az ítélőtáblákhoz mennek át emberek. Ez a bíró szerint akkora zavart okoz, hogy a perek gyorsítása helyett átmenetileg az ügyek elhúzódására kell számítani. Nem megoldás, hogy külsős pályázókat is várnak, mert hiába szerzett valaki jogi területen akár évtizedes tapasztalatot, a bíróságok működési rendjét nem ismerheti.