Hargitai Miklós: Kordonbontás
Mondta mindezt aznap, amikor a kormány de facto rendeleti kormányzást vezetett be, elfogadtatott egy olyan választójogi törvényt, amelyet egy számítógépes program alkotott (a modell a korábbi választások eredményei és a szavazatok földrajzi elosztása alapján megmutatja, milyen választókerületi felosztás és milyen szavazási struktúra szolgálná a legjobban a Fidesz érdekeit, majd az eredményt a kétharmados többség szentesítette), létrehozott egy kormányzati felügyeletű univerzális titkosszolgálatot, meg elfogadott egy súlyosan esélyszűkítő, a diplomaszerzést a gazdagok privilégiumává tevő felsőoktatási törvényt.
Mindettől - hála az Égnek - nem sérült a demokrácia.
Valami viszont elkezdődött, aminek a mozgósító ereje sokakat meglepett - ez nem csak az élőláncba átmenetileg (a zöldek alig palástolt megrökönyödésére) beálló Nyakó István tétova próbálkozásán, meg a közönség hangulatváltozásaira mindig fogékony Gyurcsány "ide is lőjetek!" gesztusán, hanem a demokrácia-féltők váratlanul népszerű esti demonstrációjának szónokain is látszott.
Adott egy ökopárt, amelynek normális keretek között az lenne a küldetése, hogy szakpolitikai és társadalmi alternatívákat mutasson fel, kritizálja és korrigálja a többség munkáját, olyan értékeket is megjelenítve a törvényhozásban, amelyet az egyneműen lobbiérdekű magyar pártstruktúra húsz év alatt képtelen volt befogadni.
Az LMP minden rendelkezésre álló ismeret szerint erre a szerepre készült: részletesen kidolgozott pártprogrammal, szakmai alapon felállított kabinetrendszerrel, tudományos és civil "hátországú" képviselőkkel vágtak bele a parlamenti munkába, és bő egy éven keresztül végezték az identitásuknak megfelelő csendes korrektori munkát. Végigszámolt, társadalmi vitákon cizellált alternatív költségvetéseket és egy XXI. századi alkotmánykoncepciót készítettek, képviselték a jelenlegi kormányban szamárpadba ültetett környezet- és természetvédelmet, bevitték a parlament falai közé a nőpolitikát, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok és a jövő nemzedékek képviseletét - vagyis tették (volna) a dolgukat.
Az már az ő pechük (és a miénk), hogy rosszkor érkeztek: olyan erőviszonyok közé csöppentek, ahol épp a konstruktív vitára és a kormány társadalom- és világképétől eltérő valóságértelmezésekre van a legkisebb fogadókészség.
A magyar parlamenti demokrácia túlságosan gyakran kerül olyan helyzetekbe, amikor csak parlamenten kívül eszközökkel van mód a korrekcióra. Talán Orbán Viktor tudja a legjobban, hogy a rendszer belülről szinte megreformálhatatlan: a konszenzuskeresésnek egyik oldalon sincsenek mély hagyományai, az egymásnak tett ritka gesztusok általában viszonzatlanok maradnak, az együttműködés helyett a vérbosszú logikája diktál. Ugyanakkor most először alakult ki olyan konstelláció, amely bebizonyította, hogy a stabilnak tűnő szisztéma elegendő cinizmussal és szavazattal könnyedén megpuccsolható: a húsz éve csiszolgatott (és közben sajnos folyamatosan erodálódó) demokratikus struktúrát másfél év alatt szinte nyomtalanul el lehetett bontani.
Hogy mindez megfelelő indok lehet-e egy parlamenti párt számára az utcai politizálás eszközeinek előrántásához, azt nem a kormányoldal, nem a rendőrség, és nem is a "véleményformáló elit", hanem a végső legitimációs fórum, a köztársasági államformájú Magyarországon továbbra is minden hatalom birtokosának számító állampolgár fogja majd eldönteni. Azt viszont addig sem vetheti senki az LMP szemére, hogy nem ment el a falig, vagyis a lehetőségek végső határáig odabent a képviselőházban.
Megmutatkozott a kiépülőben lévő rendszer új, talán minden eddiginél őszintébb arca: mindenki eldöntheti, hogy a demokrácia összes kordonját átszakító kormányoldali nyomulást, vagy a gőzhenger elé befekvő LMP-sek "rendbontását" tekinti az igazi skandalumnak. Ha úgy tetszik, az alternatíva - a másfajta politika - végül drámai erővel fel lett mutatva: most (még?) lehet választani.