– Miről beszélgettetek a tréningen? –kérdem a gyerekektől.

– Hát arról, hogy mitől félünk. Meg hogy mit szeretnénk elérni az életben.

– Te mit mondtál el, mitől félsz? –kérdem Leilától, aki már nagylánynak látszik a kisebb gyerekek közt. A puritán hálószobában tükör és rózsaszín flakonos kozmetikumok jelzik az ő kis szobarészét.

– Az élettől. Félek attól, hogy milyen lesz az életem – válaszolja.

Leila lakásotthonban él, korábban azonban intézetben lakott. Ott volt olyan háló, ahol húsz állami gondozott gyermek aludt. Ezt a tömegszállást felszámolták, a gondozottak külön házakba kerültek. Leiláék otthonában például tizenegy, zömmel roma származású gondozott lakik. Négy felnőtt és a lakásotthon vezetője dolgozik velük. Egy gyerek egy napra jutó étkezési normája összesen 500 forint.

Az itt élő gyerekek közül is többen részt vettek a magyar–román határ menti program által finanszírozott nyíregyházi személyiségfejlesztő tréningen.

– Egyetértek azzal, hogy a Volt Állami Gondozottak Országos Egyesületének vezetői az intézetben élő gyerekeknek tették lehetővé, hogy részt vegyenek a közös táborban, és a lakóotthonosok közül választották ki a tréningeken részt vevőket –mondja Szilágyi Sándorné pedagógus, szociális munkás, a közös projekt szakértője, a gyerekeknek egyszerűen csak Ibolya néni. – A lakásotthon sokkal jobb, mint az intézet, mert itt egy csomó praktikus dolgot megtanulhat a gyerek. Például kimegy a boltba, megtanulja, mennyibe kerül egy kiló kenyér. Tapasztalja, hogy a krumplinak héja van, és meg kell hámozni. Maga választhat cipőt, de vigyázni kell rá, mert ha lerúgja az orrát, egy darabig nem lesz pénz másikra. Itt is kevesebb idő jut azonban egyéni fejlesztésre, személyre szabott gondoskodásra, mert a gondozási feladatok – főzés, mosás, takarítás – sok időt és energiát elvesznek a nevelőktől.

A határon átnyúló projekt harmadik része keretében az állami gondozott gyermekek nevelésében részt vevő szakemberek és nevelőszülők látogattak egymáshoz tapasztalatcserére. Köztük volt az újfehértói Schiff Józsefné, Erzsó és Kovács Andrásné, Piroska. Schiffék négy állami gondozott gyermeket nevelnek, közülük ketten önálló életre képtelenek. Kovács Andrásné családjában öt gondozott gyermek él. Megvannak nekik is a saját problémáik, de most a romániai tapasztalatokról kérdezem őket. Két nagyon különböző intézetben jártak. Az egyik bizonyos mértékig önellátó, konyhakertet művelnek, állatokat tartanak, és ez nemcsak az élelmezést, hanem a munkára nevelést is szolgálja.

– Úgy fogalmaznám udvariasan, hogy a miénkhez képest borzalmasan szerény körülmények között élnek – mondja Piroska.

A másik intézetet egy német alapítvány működteti. Ott jóval több a pénz, lakásokban élnek a gyerekek, külön a fiúk, külön a lányok. Szakmát tanulnak az intézet falain belül – például autószerelők, varrók, pékek lehetnek –, jól felszerelt műhelyekben sajátíthatják el a gyakorlati ismereteket. Az újfehértói nevelőszülők számára azonban furcsa volt, hogy nem a nevelőintézeti gyerekek járnak ki a faluba, hanem a falusi gyerekek járnak be az intézetbe – mert ott van az iskola. Bármilyen nagyvonalú is a szponzor, ez a helyzet mégis elzárja a gondozottakat a külvilágtól – attól a társadalomtól, ahová egyszer majd be kell illeszkedniük.

Különösen megdöbbentette a magyar nevelőszülőket, hogy Romániában sok gyerek a szó szoros értelmében az utcán él. A szülők elmennek külföldre dolgozni, hónapokra egyedül hagyják a gyerekeiket, akik ide-oda kallódnak. A születéskori anyakönyvezés sem igazán pontos. Számos gyerek van, aki a nyilvántartás szerint nem is létezik, csak amikor 5-6 éves korában előbukkan a semmiből.

– Bár nem kevés hasonlóság is van, ezeknek a gyerekeknek a fejlődése jelentősen eltér az intézetben vagy a nevelő családokban élő gyermekekétől. Egészen másként szocializálódik az a gyerek, aki már ötévesen egyedül tartja el magát koldulásból az utcán, mint az, akiről jól-rosszul, de mégiscsak gondoskodnak – mondja a szakértő, Szilágyi Sándorné.

Az újfehértói nevelőszülők azzal jöttek haza, hogy noha itthon is nehéz a helyzet, de ők egyetlen hazai nevelőotthonban sem láttak annyira nehéz körülményeket, mint a romániai tapasztalatcserén.

Az egyesületről

Galyas József maga is állami gondozottként nőtt fel a tiszadobi nevelőintézetben. A roma fiatalember kezdettől tagja, ma elnöke a Tiszadobi Cigány Kisebbségi Önkormányzatnak.

2004-ben alapította meg a Volt Állami Gondozottak Országos Egyesületét (VÁGOE), hogy segítse a gondozásból kikerülő fiatalok társadalmi beilleszkedését. Abban az évben lépett be Magyarország az Európai Unióba, és ezzel számos új pályázati lehetőség nyílt meg a hazai civil szervezetek számára is. A VÁGOE azóta számos nemzetközi pályázaton nyert támogatást. Néhány a sok közül: határon átnyúló együttműködésben vettek részt román és ukrán partnerekkel.

A visegrádi országok hasonló civil szervezeteivel közös táborokat szerveztek. Jelenleg fut egy angol vezetéssel, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Románia és Bulgária részvételével indult projektjük, amely a romák otthoni beilleszkedését segíti – annak érdekében, hogy megakadályozzák a kelet-európai országokból Nyugat-Európába irányuló roma migrációt. A sikeres projektek hosszú sorába illeszkedik a temesvári alapítvánnyal való együttműködésük is.