Az Örömóda szolmizálva
Azt a bizonyos ismerkedő kosárlabdameccset egy magyar–román közös táborban játszották idén nyáron. A Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködés 2007–2013 egyik legérdekesebb közös programjában állami gondozott fiatalok táboroztak együtt. Egy hetet Magyarországon, Tiszalökön, egy hetet Romániában, Poieni Strambuban. Az idei év végén záruló együttműködésben a partnerek a tiszadobi székhelyű Volt Állami Gondozottak Országos Egyesülete, illetve egy temesvári alapítvány, a Fundatia Serviciilor Sociale Bethany. Egy debreceni partnerkereső „infónapon” találtak egymásra. Nem volt nehéz megállapodniuk, hogyan képzelik a közös munkát. Beadták a pályázatot, és nyertek – ketten együtt több mint százezer eurót. A két egyhetes, közös táborozáson kívül a projekt része volt az állami gondozási rendszerben élő gyermekek számára mindkét országban 16-16 személyiségfejlesztő tréning, magyar és román gyermekvédelmi szakemberek tapasztalatcseréje, továbbá a tapasztalatokat összegző kiadvány.
A tiszalöki közös táborban egyetlen román kisfiú értett valamennyit magyarul. Ő is csak a táborozás vége felé merte ezt elárulni. A gyerekek rájöttek, hogy sem a magyar, sem a román nyelv nem lehet a kölcsönös megértés eszköze – a gyarló angoltudásuk azonban igen. Az egyik fiú meg is fogalmazta: két éve tanul angolt, de most jött rá, hogy valójában mennyire jó dolog egy idegen nyelvet használni.
A tábor végén Michaela Boaru úgy nyilatkozott: kölcsönösen tanítgattuk egymást magyarul és románul, de aranyat ért a szegényes angoltudásunk. Gheorghiu Marius a közös focira, az íjászatra és a diszkóra meg egy gyönyörű magyar lányra emlékszik szívesen.
– A csapatfeladatokra teljesen vegyes csoportokat alakítottunk: magyar és román, kisebb és nagyobb gyerekekből, fiúkból és lányokból –meséli Kati néni. – A román nevelőkolléga csak az utolsó nap vallotta be: nagyon félt, hogy mi lesz ebből. A játékos vetélkedő ugyanis mindig a dominanciaharc megnyilvánulása a csoporton belül is. A kollégának volt már rossz tapasztalata. Másokkal, más alkalommal nem győztek igazságot tenni, mert a gyerekek folyton összevesztek, képtelenek voltak együttműködni.
Kati néni szerint a tiszadobi csapat tagjai jó szellemű gyerekek, rutinos táborozók voltak, és példájukkal meghatározták csoportjuk stílusát. Még jobban megmutatkozott ez a romániai táborozáson, ahol testi vagy szellemi fogyatékkal élő gyerekek is helyet kaptak a román csapatban. Nem volt lenézés, fintorgás, az akadályversenyen a nagyobb gyerekek egyszerűen a hátukra vették azt, aki nem tudott olyan gyorsan futni, újra meg újra elmagyarázták a feladatot annak, aki nehezen értette meg.
Igenis működött a közös kreativitás. Kati néni azt a példát hozza fel, amikor az Örömóda, az Európai Unió himnuszának együttes eléneklése volt a feladat.
– Addig ment is a dolog, míg külön énekelték magyarul és románul. De amikor egyszerre kellett volna énekelnie mindenkinek – hát az valami rémesen hangzott! Valamelyik gyerek rájött, hogy próbáljuk meg szolmizálva. Az egész stáb elkezdett szolmizálni, és amikor minden hang a helyére került, úgy már csodálatosan szólt az Örömóda.
Megkérdem tőle: volt-e emlékezetes, megható pillanat a közös táborozás során? Hogyne, válaszolja. – Az utolsó este. Tizenöt-tizenhat éves fiatalemberek és ifjú hölgyek álltak ki az értékeléskor, és elfogódva mondták, milyen boldogok, hogy itt lehettek. Olyankor meghatódik az ember. Olyankor sírni kell.
De meghatódott Kati néni akkor is, amikor nevelői tapasztalatcserére mentek abba a román intézetbe, ahonnét a tiszalöki táborba jöttek a gyerekek.
– Amikor beléptem a kapun, pelyhedző állú nagyfiúk futottak felém, hogy Kati mama, Kati mama. Ölelgettek és beszéltünk, beszéltünk, pedig egyikünk sem értette pontosan, hogy mit mond a másik. Név szerint kérdezgették, melyik magyar gyerekkel mi van. Végül csak azt mondtam nekik, hogy oké. Mindenkivel minden oké!
