Indulatok, árulások követik a kormány és a szakszervezetek paktumát
A múlt pénteki megállapodás – amelyet a tárgyaláson részt vevők számára is váratlanul készítettek elő – ugyanis igen heves indulatokat váltott ki. A dokumentum aláírását sokan a szervezett dolgozók érdekeinek elárulásaként értékelik, miközben a tárgyaláson részt vevő és kimaradó szakszervezeti szövetségek között is érzékelhető a feszültség.
Ugyanakkor kérdéses, hogy milyen alku született. A Policy Agenda legfrissebb elemzése szerint a munka törvénykönyvének tervezete az eredetihez képest – a nagy vihart kavaró legutóbbi megállapodással együtt is – legfeljebb három százalékban módosulhat, miközben annak szellemisége érdemben nem változik. Így a kutatók szerint a kormány ezúttal sem mutatott különösebb kompromisszumkészséget. Inkább arról lehet szó – vélik –, hogy a tervezet, illetve az érdemi egyeztetés elmaradása miatt megfogalmazódó hazai és nemzetközi kritikák hatására, talán a még nagyobb botrányt megelőzendő próbáltak valamilyen megegyezésre jutni. Igaz, a tárgyalásokba önkényesen vontak be egyes szervezeteket, múlt pénteken pedig kész helyzet elé állították őket: az érintettek a készülő megállapodásról az előző nap a médiumoknak küldött meghívóból értesülhettek, amelyben ünnepélyes aláírási aktusra invitálták a sajtót. A dokumentumot ráadásul a tárgyaló felek ott látták először.
A szakszervezetek egy része viszont legalább annak örül, hogy az érdekképviseletek működési feltételeinek minimumát biztosítani fogják, és ezzel esélyt kapnak a túlélésre. Ám azt egyelőre nemigen tudni, hogy ennek mi lesz az ára. Az aláírással ugyanis három konföderáció – a Liga, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) és a Munkástanácsok – legitimálja az új munka törvénykönyvét és annak előkészítését is: elismerik, hogy arról folyamatosan egyeztettek, a vitát lezártnak tekintik, a javaslat fő irányait pedig elfogadják. Ez utóbbi ponton az sem változtat érdemben, hogy a felek egyes rendelkezésekkel kapcsolatos szakmai fenntartásaikat változatlanul érvényesnek tekintik.
A paktum így mindenképpen alkalmas arra, hogy a szakszervezeti mozgalom megosztottságát – amely eddig is legalább két táborra szakadt: egyik oldalon a kormánypártokkal szorosabb kapcsolatot ápoló Liga és Munkástanácsok, a másikon az MSZOSZ mellett az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) és az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés állnak – tovább fokozza. A kabinet a dokumentumra hivatkozva folyamatosan hangoztathatja, hogy az új munka törvénykönyve konszenzus eredménye, ami joggal veri ki a biztosítékot például az Autonómoknál vagy a SZEF-nél, mert őket meg sem hívták a tárgyalásokra.
Emiatt Pataky Péter, az MSZOSZ elnöke is igencsak kínos helyzetbe került, és folyamatos magyarázkodásra kényszerül. Állítja, hogy csapdahelyzetbe került – ha nem ír alá, a kormány a minimális engedményeket is visszavonja –, és a megállapodás nem az egész munka törvénykönyvéről, hanem annak csak néhány pontjáról szól. Ráadásul azt is a szemére vethetik, hogy miért nem követelte határozottabban a többi konföderáció bevonását a tárgyalásokba.
A Policy Agenda szerint ez több okból is a kormány malmára hajtja a vizet. Az EU-val és az IMF-fel folytatandó tárgyalások alighanem újabb megszorító intézkedéseket hoznak majd, és ebben a helyzetben a kabinet elemi érdeke, hogy mind gyengébb és mind megosztottabb szakszervezeti mozgalommal álljon szembe. Ezt olyannyira sikerült elérnie, hogy az MSZOSZ-en belül is forrnak az indulatok. Másfelől nehéz kiszámítani, hogy az egyezségből kimaradók tudnak-e profitálni ebből a helyzetből: az egyik oldal hitelességi deficitje a kirekesztetteket erősítheti.
A megállapodást a kabinet ugyanakkor lobogtathatja a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet előtt, amely a munka törvénykönyve tervezetét – és annak előkészítését – számos ponton bírálta. Ez a dokumentum viszont arról tanúskodik, hogy a javaslat igenis az érintettekkel folytatott egyeztetés eredményeként született meg, amellett biztosítja a szakszervezetek működési feltételeit.
