– Nem megy.

– Mi nem megy, Palikám? – kérdeztem.

Délután volt, hétköznap, fél négy körül, napi kószálásom során, az utcán botlottam bele régi cimborámba, iskolatársamba, Paliba, aki orvos amúgy, sebész.

Átölelt, aztán hosszan nézett átható kék szemével a szemembe, ahogy egy jó diagnoszta nézi az embert, a szemet, a bőrt. Hallgatott vagy két percen át, és így szólt azután:

– Nem megy nem gyűlölni őket. Tudom, hogy gyűlölni nem szabad, hogy gyűlölni bűn. De nem megy.

Nem megy.

– Ugyan már, Palikám. Annyi szép dolog van ezen a világon…

– De ők minden szépséget elrondítanak, tönkretesznek, eloroznak. Elorozzák a szépséget a világból.

– Ne hülyéskedj, Palika! Nem érnek föl addig.

– Ők nem. De a gonoszságuk igen. Nem hibáznak, nem rosszak, de elvetemültek, gonoszak. Meglátom az utcán az egyiket, odamegyek, bemutatkozom, és közlöm vele, hogy csak addig szégyellje magát, amíg él, aztán már rábízhatja az őmiatta való szégyenkezést a gyermekeire és unokáira bízvást. Tudom, hogy nem szabadna tennem ezt, de nem megy. Őnékik mindent lehet… Nekem nem szabadna a privát világot átlépni sem. Mert polgár vagyok. De nem engedik, hogy az legyek. Nem megy. Éktelen a harag bennem. És napról napra nő. Megyek városomban, mínusz nyolc a fok, s látom, hogy rendőrök igazoltatják a pékség kis meleget adó ablakánál heverő hajléktalanokat. És megbüntetik őket. Ezek keresztények?

Ezek? Belépek helyemre, meglátom hírlapírójukat, próbálom magam visszafogni, de nem megy: lefasisztakommunistázom. Tűri fel ingujját, ugrana nekem ököllel. Ehhez értenek, az ütéshez. Lefogják. Szégyellem magam. De nem tudok mit csinálni. Nem megy nem gyűlölni őket.

Két gyerekem van, és három unokám.

Hogy nézzek a szemükbe tíz év múlva, ha még élek véletlenül. Mit mondjak nekik, amikor megkérdezik: miért tűrtem? Hogy tűrhettem?

Hangja remeg, és remeg a cigaretta is kezében.

– Nyugodj meg, Palikám, nem érnek ennyit.

– Akadtak ilyenek az előzőek, a többiek között is. Korruptak, tolvajok, hazugok, gonoszak. De ez más. Itt a gonoszság intézményes. Aki nem gonosz, az nem tartozhat közéjük. Aki itt nem gonosz, az meglakol. Az ellenséggé lesz, azt megsemmisítik. – És nem vigasz, hogy félnek ők is – folytatta egy kis hallgatás után.

– Gyávák, milyenek is lennének. Luxusautóik öltönyös sofőrjeit géppisztolyos rendőrökre cserélték. Rettegnek már. Pedig nincsen okuk rá, nem lehet. Gyújtogató, csóvás embereik csak nekik vannak, csak nekik lehetnek. Családom, az asszony, testvéreim, barátaim, mindenki mondja: nyugodjak meg, legyek szelíd, megértő, megbocsátó. Kovácsoljam a csontokat, foglalkozzak macskákkal, szerelemmel, csülökkel pékné módra.

Nem megy. Szeretem őket, az enyéimet, szeretnék a kedvükbe járni. De nem megy.

– De Palikám! Hát te hívő katolikus vagy. Őszintén, mélyen hiszel. Ismered a Könyvet.

– Hát épp ez az! Épp ezért szörnyű ez nekem. Mert tudom, hogy mit levelezett Pál a korinthusbeliekhez: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom…” De nem megy. Nem tudok nem haragra gerjedni, nem bírom nem róni fel a gonoszt. Nem megy. Ez az én keresztem. Hogy magam ellen vétkezem. Ez az én tragédiám. Hogy nem megy. De nem megy.

Éles, tiszta, kék szeme bepárásodott. Gyorsan átölelt, sarkon fordult, ment. Néztem utána. Lassan lépdelt, meggörnyedve, mint akinek mázsás súly nyomja vállát.