Rideg élet a sztrájk után
Tavaly ősszel a félegyházi gyárban, ahol akkorra rég kikapcsolták a gázt, a villanyt, a vizet, néhány tucat munkás „túszul ejtette” az utolsó megmunkált részegységeket, amelyeket a német Alstom cég számára készítettek, mert azt ígérték nekik, hogy az árukból megkapják az elmaradt fizetésüket. Nem valódi sztrájk volt az, hiszen nem is volt mit dolgozniuk, amióta az Alstom által rendelt csöveket elkészítették. Az Alstom képviseletében eljáró pesti ügyvédek azzal fenyegetőztek, a szállító teherautó keresztülhajt a lezárt kapun, amelyet a testükkel védelmeztek a munkások. De a sofőr nem volt hajlandó egy idegölő próbára sem – a munkások és a csövek addig maradtak a gyárban, míg 2010. október 19-én be nem jelentették a cég felszámolását.
– Amikor több mint fél éven át csak dolgoztunk, de nem fizettek – mondja Molnár István, a sztrájkbizottság akkori elnöke. – Ebben a gyárban a rendszerváltozás előtt 2400-an dolgoztunk. Aztán maradtunk 800-an, majd 500-an, végül 300-an. De családtagokkal együtt még az is legalább ezer ember! És ez csak egyetlen gyár. Hol a Habselyem, a műanyaggyár, a cipőgyár? Sírni kell, ha megnézzük, mi történt a városban 1988-tól mostanáig!
A cég felszámolását furcsa körülmények közt jelentették be. A felszámolási kérelmet még 2009. szeptember 21-én nyújtották be a Fővárosi Bíróságon. Ennek alapján rendelték el a felszámolást – de csak több mint egy év után, 2010. szeptember 22-én. Ezt sem jelentették be azonnal, hanem csak október 19-én. A korábbi tulajdonosok, a Resonator Kft. és a Vegyépszer Zrt. helyébe a felszámoló Kelet Holding Zrt., és annak vezetője, Buga Tamás Imre lépett.
– Fölmerült a kérdés: ki ellen sztrájkolunk? A felszámoló ellen? Már addig is sokan röhögtek rajtunk, főleg az idegenek, hogy összefagyva virrasztunk egy fűtetlen gyárban. A félegyháziak azonban végig mellettünk voltak: úgy érezték, helyettük is fölhívjuk a figyelmet valamimegalázóra és elfogadhatatlanra.
A felszámoló emberséges volt, megígérte, segít, hogy az állami Bérgarancia Alapból járó, a tényleges követelésük töredékét kitevő összeget megkapják. Molnár Istvánnak 2,8 millió forint járt volna, az adófizetők pénzéből 745 ezer forintot kaphatott kézhez. A többiek is hasonlóan jártak.
– Az a munka törvénykönyve, amelyet most készül sutba dobni a Fidesz, még elfogadható jogosítványokat tartalmaz a munkavállalóknak, de már a korábbi kormányok idején sem tartották be – magyarázza Molnár István.
A Ganz Röck munkásainak is volt jelzáloghitelük – amikor fölvették, azt hitték, biztos az állásuk. Amikor nem tudták fizetni a részleteket, többeknek elárverezték a lakását, visszavették hitelre vett gépkocsiját. Volt, aki belebetegedett az aggodalomba, hogy mi lesz a családjával, volt, aki belehalt. A sztrájk által összekovácsolt közösség gyorsan szétszóródott, amikor már fagyoskodni sem kellett bemenni a gyárba. Az emberek egy része máig munka nélkül tengődik. Az önkormányzat nem tud segítséget adni. A városnak is tartoznak: többek közt a Ganz Röck által ki nem fizetett százmilliós helyi adóval.
Molnár István egy kecskeméti cégnél helyezkedett el, hogy kihúzza nyugdíjig. Munkája mellett figyelemmel kíséri társai sorsát is. Voltak, akik elmentek Kiskunmajsára az Agrikonba, illetve Kecskemétre a Mercedes-gyárba – a korábbinál kevesebbért. Mások Németországban próbáltak szerencsét.
Molnár István esete tipikusnak mondható: a többiek is átlagosan kétmillió forintot nem kaptak meg a bérükből, annak ellenére, hogy a Vasas Szakszervezet jogi támogatásával indított munkaügyi pert megnyerték. Buga Tamás Imre felszámoló szerint tízmilliárd forintos nagyságrendű a Ganz Röck Zrt. adóssága. A munkások pert indítottak a Traktus Kft. ellen: ebbe a frissen alapított cégbe vitte be a Vegyépszer a felszámolás alatt álló Ganz Röck mintegy 1,5 milliárd forint értékű ingatlanát. A Traktus Kft.-től bérli az ingatlant az Országos Villamostávvezeték Zrt. (OVIT), amely 2011 januárjában beindította a termelést a gyár egy részén. Buga Tamás Imre kérdésemre megerősíti, hogy felszámolóként csatlakozott a perben a szakszervezethez, mert ő is vagyonkimentést vélelmez: az ingatlant a felszámolási kérelem bejelentése és a felszámolás kihirdetése közt adták át egy újonnan létrehozott cégnek. Miközben ott a tízmilliárdos csődtömeg, az ingatlan bérleti díja nem a felszámolóhoz, hanem a korábbi tulajdonosi kör új kft.-jéhez folyik be.
Noha az OVIT újraindította a termelést, és az év végére a létszám elérheti a 100 főt, aki átkerült az új céghez, annak is mintegy negyedével csökkent a fizetése. Molnár István szerint időközben a Mercedesnél is észrevették, hogy még annál is olcsóbb az ember Dél-Magyarországon, mint ahogyan gondolták. Jóval lejjebb vették az újabb ajánlatokat: inkább messze földről szállítják saját busszal az embereket, de nemigen adnak többet nettó 120 ezer forintnál. A Vasas Szakszervezet regionális vezetőinek a kiskunmajsai Agrikon vezetője is azzalmagyarázta az alacsony bért, hogy Majsán csak 75 százaléka a termelékenység a németországinak. Molnár azt felelte erre: hatodannyi bérért még a 75 százalék is igen szép teljesítmény!
Egy tapasztalt, jó szakmunkás ma megkereshet 900 forintot, vagyis három eurót óránként. Ha ugyanez az ember kimegy Németországba, kap 9-10 eurót, ami elég jó pénznek tűnik, de csak addig, amíg nem tudatosul benne, hogy mellette egy német melós ugyanazért a munkáért 22 eurót kap. A magyar nem él családi életet, nem mehet el sörözni, mert nem szórhatja el a pénzt a családja elől. S megalázó, hogy a németek nem fogadják be maguk közé – ugyanúgy ahogyan a török vagy a lengyel munkást sem.
– És ha hazajönnének? – kérdezem.
– Mire jöjjenek haza? – kérdez viszsza Molnár István. – A háromeurós órabérre? Az 52 ezer forintos közmunkára? Az emberek félnek. Hiába megy lefelé az életük, nem mernek több bért kérni. Majd csak ha már nem lesz többé veszítenivalójuk. De az már nem érdekegyeztetés lesz, hanem robbanás.
