„Nem Mengeléék fogtak össze”
Elhitte, amit a cikk állít?
Nem, azt gondoltam, Magyarországon ez így nem történhet meg. Azt most sem tudom, hogy igazak-e a leírtak, csak azt, hogy muszáj beszélni róluk. A téma kissé démonizálva jelent meg a sajtóban. Intézményes euta náziaként kezelik a történetet, pedig valószínűleg nem Mengeléék fogtak össze, hogy kiirtsák a betegeket, szerintem inkább arról van szó, hogy egy intézményben nagyon rosszul csináltak valamit. Amúgy a mély palliatív szedáció a medicinában megengedett orvosi gyakorlat, ami magyarul tartós, mély altatást, a haldokló eszméletlenségben tartását jelenti. Szerintem a Márkus Attila által leírt esetben – ha az úgy igaz, ahogy leírta – nem eutanáziáról, hanem a palliatív szedáció szakszerűtlenül, etikátlanul és jogellenesen elvégzett formájáról van szó, de a kezelők szándéka szerintem a tartós altatás lehetett.
Mi siklott félre?
Ami történt, az elmaradottság, szakszerűtlenség. De ez nem csak Magyarországon van így, az ilyen dolgok a világon nagyon nehezen változnak. Nemrég 17 európai országra csináltak egy felmérést, amelyből kiderült, hogy intenzív osztályokon nagyon gyakran fordul elő, hogy olyan szereket adnak, amelyek potenciálisan a beteg életét megrövidítik, miközben az orvos tele van lelkifurdalással.
Mi a helyes gyakorlat?
Előfordul, hogy a haldokló szenvedése csillapíthatatlanná és elviselhetetlenné válik. Attól függően, hogy mennyire súlyosak a tünetek, az orvosnak van módja a beteg éberségi szintjét mérsékelni, kissé aluszé konnyá tenni, de ha ez nem elég, mert annyira súlyos az állapota, mélyaltatásban is lehet tartani. Ennek a gyakorlatnak, amely akár a beteg halálának pillanatáig is folytatható, két feltétele van: az egyik, hogy arányos legyen. Szenvedésmérséklésre elegendő kis aluszékonyság létrehozásához nem kell, nem szabad mély eszméletlenséget előidézni. Amásik, hogy ezt a kezelést a beteggel vagy a hozzátartozójával meg kell beszélni. Ha valakinek mesterségesen megszüntetik a tudatát, az nagyon radikális orvosi beavatkozás, a beteget egy ilyen döntésből nem lehet kihagyni. A szakma szabályai szerint ezt a kezelést nem szabad morfinnal végezni, mint ahogyan azt a Márkus Attila által leírt esetben tették. Amorfin kábító fájdalomcsillapító, de nem feltétlenül veszi el a beteg tudatát, legfeljebb aluszékonnyá teszi, viszont izomgörcsöt okoz és nehezíti a légzést. E célra van egy másik gyógyszer, a midazolam.
Az orvos megrövidítheti az életet?
A palliatív szedáció, amiről beszélünk, ha szakszerűen csinálják, nem rövidíti meg az életet. Ezért sehol a világon nem tekintik eutanáziának, a normális orvosi gyakorlat része. Hollandiában az összhalálozás nyolc százalékában ilyen módszert alkalmaznak, ez körülbelül 12 ezer eset egy évben. Az eutanázia pártolói és ellenzői között ez a harmadik út, mert az eljárás mindent tud, amit az eutanázia, de mégsem öli meg a beteget.
Mi ösztönözheti az orvost arra, hogy a mélyaltatást alkalmazza?
A tehetetlenség. Nagyon sokszor látja ugyanis, hogy nem képes betege szenvedéseit enyhíteni. Miközben azt is tudja, hogy az adott esetben minden orvosi lehetőségnek vége van, és a betege hamarosan meg fog halni. És ez a harmadik kritériuma is az eljárásnak: csak a haldoklóknál szabad csinálni, kizárólag akkor, ha beteg egy-két héten belül amúgy is meghalna.
Van a hazai kórházakban valamiféle minőségi kontroll, amely szükség esetén gátja lehet a visszaéléseknek?
Elvben biztosan van, de nem tudom, hogy a gyakorlatban mennyire működik. De a szakmai kontrollon kívül etikai konzultáció lehetőségére is szükség lenne, ha egy orvosnak etikai problémája adódik. Ez a nagyon sok országban alkalmazott módszer Magyarországon hiányzik. Az orvos többnyire nagyon ismagányos amorális dilemmák esetén, főként a lelkiismeretére hagyatkozhat.
Tudjuk, hogy mi történik ma a betegágy mellett az intenzív osztályokon? Az erkölcsi vonatkozásokról hazánkban kevés a tudományos tapasztalat. A probléma az, hogy az egészségügyi ellátással kapcsolatos jogszabályok is betartathatatlanok. Ráadásul az életvégi helyzetek annál sokkal bonyolultabbak, minthogy három paragrafussal – ennyi van erről az egészségügyi törvényben – leírható lenne. Az elégtelen szabályozás mellett társadalmi vita sincs erről. Nem tudják az emberek, hogy például a palliatív szedáció létező szakmai gyakorlat. Ha pedig valaki mégis találkozik vele, úgy tűnhet a számára, mintha euta názia lenne, holott nem az. Szükség volna kórházi fórumokra is, ahol az orvosok egymás közt fölvethetik a munkájukkal kapcsolatos etikai aggályaikat. Amerikában 300 oldalas tájékoztató van, hogy segítsék a betegeket az életvégi döntéseikben. Nálunk nincs ilyen.
Miért nincs?
Az a hipotézisem, hogy ehhez túl szegények vagyunk. A gazdag országokban az emberek attól rettegnek, hogy túlkezelik őket, nem tudnak lejönni a lélegeztetőgépről. Félnek, hogy nem tudnak meghalni, és vegetál niuk kell az idők végezetéig. Ezzel szemben nálunk az a tapasztalat, hogy inkább nem jut hozzá valaki a szükséges kezeléshez. Itt inkább az a mentalitás jellemző, hogy mi van akkor, ha valaki mást kapcsolnak rá az életfunkciókat fönntartó gépre és nem engem.
Biztonságban vannak a magyar betegek a kórházakban?
Igen. A biztonság alatt azt értem, nem hiszem, hogy eutanáziaprogramok zajlanának országszerte.
