Erre a városházi szóvivő szerint azért van szükség, mert elnyomja a tér voltaképpeni központjának számító Dobó István-kompozíciót, másrészt pedig „a Végvári vitézeknek emléket állító mű a Városháza eklektikus épületét is kellemetlen takarásba helyezi a jelenlegi formában”.

Mi most egy kicsit tárgyszerűbbek leszünk a szóvivőnél, főleg, hogy a helybéliek is azok. Arról van szó, hogy a négy méter magas szoborcsoport egyik lovának a fara a Városháza ablakaira néz, ebből következően amikor a városatyák kinéznek az ablakon, a tér egy bizonyos pontjáról úgy látni, mintha a képviselő-testület a ló folytatása volna.

Ki védi meg a városvédők szobrát?

Városvezetési szempontból az a baj, hogy még csak elfordítani se érdemes a szoboregyüttest, mert valamelyik ló fara mindenképpen a Városháza felé állna; sajnos a végvári harcokban a lovak nem előre meghatározott tánclépésben forogtak harc közben.

Még a nyáron Eger főépítésze azt mondta Doros Judit kolléganőmnek, hogy házasságkötések után a Városháza épületéből kilépő násznépet is zavarja a ló fara, egyébként is a szobor „szakmai szempontból már a kezdetektől fogva rossz helyen van.” Amit nem tudom, fel tudunk-e fogni kellő mélységében.

Ha ugyanis azt vesszük, hogy Kisfaludi Stróbl alkotását 1967-ben állították fel a Dobó téren, akkor már egész generációk nőttek fel úgy, hogy a téren áthaladva két szoborcsoportot is láthattak egymás után, mentálisan mégse károsodtak, mi több, a takarás ellenére egriek százai találják meg ma is a Városházát, és kilépve az épületből nem a ló farában keresik az önazonosságukat; mondhatni, nekik kifejezetten így szép a tér, nekik ez a tradíció.

Ha úgy vesszük, az egri várat is eleve rossz helyre építették: nemrég több napot töltöttem Egerben, és mondhatom, hogy például a Szenátor-ház vendéglőjéből nem lehet nyílegyenesen átmenni a Zöld Sárkány vendéglőbe, mert útban van a vár; hogy mi is adjunk némi ötletet újabb köztéri építmény áthelyezésére.

Értsük meg, centrális erőtér van. Ami a híres kötcsei alapvetés szerint azért jó, mert megszűnnek az áldatlan és végtelenbe nyúló viták, és lehet végre alkotni. Ma már azt is tudjuk, hogy a polgármesteri lét kvintesszenciája, hogy lehetőleg már a hivatali időnk első évében mintegy nemzeti minimumként legalább egy szoborcsoportot odébb rakassunk, ám az már lehetetlen állapot, hogy minden egyes szoboráthelyezésnél a város első embere történészekkel, építészekkel, gyanús egzisztenciájú esztétákkal vegye körbe magát, hogy megindokolja a döntését.

Budapesten ennél sokkal pergőbb az élet: ha ott valamit áthelyeznek vagy átneveznek, akkor az indoklás rövid és hatékony: csak.

Egerben egyébiránt többen felvetették, hogy ha már városszépészeti szempontból zavaró tud lenni egy lovas szobor, akkor miért nem zavarja a képviselő-testületet a térről nyíló Centrum Áruház vasbeton épülete, ami annyira randa, hogy a legbolsevistább szocreál tervező se lépné át a küszöbét. A főépítész szerint azért nem nyúlhatnak az áruházhoz, mert az a Végvári vitézekkel ellentétben magántulajdonban van, és a város nem kötelezhet arra egy magáncéget, hogy esztétikai szempontok miatt lebontson egy áruházat.

Hát akkor tessék elvenni a tulajtól! Az épület a számtalan kommunista bűnök egyik megtestesülése, és mi csak remélni tudjuk, hogy az új alkotmány átmeneti rendelkezései hamarosan az ilyen vagyon elkobzására is vonatkoznak majd; aztán mehet ez is a Szúnyog közbe.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa