A kutatók pénzéből gyógyítanak
Ilyen értelemben a mostani, magyar–román határ menti program keretében megvalósuló fejlesztések egy későbbi, még erőteljesebbb együttműködés előkészítő fázisának tekinthetők – mondta el Rácz Béla, a Szegedi Tudományegyetem stratégiai ügyekkel foglalkozó rektorhelyettese a gyerekklinikai alapkőletétele kapcsán. A magyar–román határtérség egészségügyi ellátása nincs igazán jó helyzetben – elsősorban a román oldalon vannak jelentős lemaradások. A Szegedi Tudományegyetem különböző intézményei a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési program kiírásaira mintegy hatvan pályázatot nyújtottak be. Ezeknek nagyjából a negyede nyert – főként az orvosi és a természettudományos elképzelések jártak sikerrel.
Azért is népszerűek a magyar–román közös pályázatok, mert a központi költségvetési intézményekben ezekkel gyakorlatilag önerő nélkül lehet jelentős összegű támogatáshoz jutni. A Szegedi Tudományegyetemen azonban újabban nagyon kell ügyelni a projektek pénzügyi programozására, nehogy likviditási problémákat okozzon az előfinanszírozás.
– A zárolások és megszorítások miatt elsősorban az egyetem klinikai központja küzd nehézségekkel, ezt azonban megérzi a többi kar is – magyarázta a rektorhelyettes. – Ma az a helyzet, hogy például a betegek epeműtétjét esetleg a természettudományi kar tartalék pénzéből kell finanszírozni.
Összegyetemi szinten a pénzmaradványok mintegy nyolcmilliárd forintról a felére olvadtak le, de ez a csökkenés egyértelműen a klinikai központ eladósodása miatt következett be. Szeged város önkormányzati kezelésben lévő egészségügyi intézményeit 2007-ben integrálták az egyetemi egészségügyi intézményrendszerébe. Attól kezdve a háziorvosi rendeléstől kezdve a szívátültetésig minden az egyetemre marad. A klinikai központ a regionális ellátás csúcsintézménye, ahonnét már nincs hová tovább küldeni a beteget, akármenynyibe kerül is a gyógyítása.
– Az egyetemen jelenleg is nagyon sok pályázaton elnyert fejlesztés van folyamatban. A 12 milliárd forintba kerülő klinikai nagyberuházásnak például csak az önereje 1,2 milliárd forint. De nemrég nyertünk például hárommilliárd forintot a kutatóegyetemi címhez járó fejlesztésekre. Bár a nagyobb tételeknél van ütemezés, a legtöbb projekt úgy zajlik, hogy beszerezzük a műszereket, kifizetjük a béreket, aztán amikor igazoltan megtörtént az elszámolás, akkor kapjuk meg a pénzt. Korábban mindenki teljes szabadságot élvezett: bármikor pályázhatott, a saját kapacitása szerint tervezhette,mikor mit fog csinálni, amikor pedig fizetni kellett, az egyetem fizetett. Mostantól minden pályázatot be kell jelenteni, hogy megmondhassuk: tudja-e az egyetem vállalni az előfinanszírozást, és ha igen, mikor. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy összetorlódjanak a fizetnivalók, és csődközeli helyzet álljon elő.
Rácz Béla azért is egyfajta tanulásnak és felkészülésnek tekinti a határon átnyúló együttműködési programot, mert úgy látja: a szegedi egyetemen is, de még inkább a román partnereknél meg kell tanulni az uniós gazdálkodási és adminisztratív fegyelmet. Ha valaki figyelmen kívül hagyja a szabályokat, előfordulhat, hogy úgy könyveli el a munkákat, mintha negyven órát is dolgozott volna egy nap. Ezt aligha fogadják el a pénzügyi ellenőrök. Azt is meg kell tanulni, hogy túlteljesíteni sem feltétlenül előny: a saját tanszékén fordult elő, hogy a vállalt öt publikáció helyett húszat készítettek, annyira sikeres volt a projekt –de nem mellékelték hozzá a megfelelő dokumentumokat a különböző szakfolyóiratoktól. Hosszú hiánypótlási listát kaptak.
– Nem abszurd követelmény, ha az igazolás fontosabb, mint a publikáció? – kérdeztem a professzortól.
– Az előírásokkal mindenki tisztában van, amikor beadja a pályázatot. Tudomásul kell venni, hogy erre a kiíró amaga szempontjából jogosan azt feleli: ezek a játékszabályok – ne kérjen pénzt, aki nem akarja betartani őket!
