Lapunknak Kapócs Gábor, a Lege Artis Medicinae (LAM) főszerkesztője azt mondta: Szócska Miklós javaslatára tett hivatalos bejelentést Márkus Attila orvos cikkével kapcsolatban az Egészségügyi Tudományos Tanácsnak (ETT). A szakmai és etikai testület pedig azonnal elpostázta a benyújtott dokumentumokat az államtitkárságnak, mondván, nem etikai ügyről van szó, mert ha a leírtak igazak, akkor az a rendőrségre tartozik.

A Népszabadság által feltett kérdésekre a szaktárcánál csak annyit reagáltak, hogy a rendőrségi eljárás végéig nem nyilatkoznak. Lapunk úgy tudja: az aktát innen a belső hivatali hierarchián belül továbbították, hogy aztán pontosan hol porosodott hónapokig, mire végül a rendőrségi feljelentés megszületett, egyelőre nincs válasz.

A rendőrség emberölés gyanúja miatt nyomoz az állítólagos morfintúladagolásos esetek ügyében, eddig még senkit nem gyanúsítottak meg. Közel száz végstádiumban lévő rákos beteg kezelése esetében merült fel a gyanú, hogy az érintettek halálát morfintúladagolás okozta. Lapunk úgy tudja: már tanúk sorát hallgatták ki, köztük Márkus Attilát is. Az orvos most külföldön dolgozik.

A kórház közleménye szerint a vezetés és a dolgozók értetlenül és megdöbbenéssel fogadták az intézmény gyógyító tevékenységét és szakmai tekintélyét „súlyosan sértő” eseményeket. A szakmai szabályokat, illetve a törvényeket bizonyítottan nem tisztelő munkatársakkal a kórház nem kíván azonosulni és egy közösségben tevékenykedni, a vizsgálatban támogatják az eljáró bűnüldöző szerveket.

Az orvos lelkiismerete és a fekete lyuk

Lapunk több orvos véleményét is megkérdezte a végstádiumban lévő betegek kezelésének gyakorlatáról: egybehangzóan állították, hogy az orvos nagyon is magára van hagyva a terápiás döntésekben. Az orvostársadalom segítséget vár, mert a meglévő terápiás elvek már nem tarthatók a végstádiumú betegek esetében. Van, akit a legreménytelenebb helyzetekben is az utolsó percig kezelnek, nem merik lekapcsolni az életben tartó gépeket, mert félnek, hogy a hozzátartozó perel.

Azt mondják: nyíltan kellene beszélni arról, hogy akik már nem remélhetnek gyógyulást a terápiától, azokkal mi a teendő. Ahogy fogalmaztak: ez most egy „fekete lyuk”, így kerülhet sor akár kényszereutanáziára is. Ha pedig valamelyik orvos rossz döntést hoz, és ha netán egy-egy belső fórumon beszélne is erről, rendre azzal intik le: „csinálni, nem beszélni!”

Egy másik orvos lapunknak azt mesélte, hogy egy viziten a szondán át táplált gégerákos beteg, amikor az ágyához értek, előhúzott egy táblát, melyre az volt írva: „Professzor úr, még ne engedje el a kezem.” Mint utóbb kiderült, az előző viziten a beteg meghallotta, amint a főorvos azt mondja a nővérnek, „Neki már elengedhetjük a kezét”, ami az orvosok között azt jelentette, hogy már csak fájdalomcsillapítót kaphat, valójában lemondtak róla. A beteg mindebből arra következtetett, hogy ezzel a mondattal halálra ítélték.

A történetet mesélő orvos azt mondta: a mai napig nem tud szabadulni az élménytől, már csak azért sem, mert ez a beteg néhány napon belül valóban meghalt.

– Az orvos lelkiismerete az egyetlen minőségi kontroll a gyógyításban – állította Matkó Ida orvos, a Szószóló Betegjogi Közalapítvány alapító elnöke, amikor azt firtattuk, vannak-e olyan szakmai „gátak”, amelyek nem teszik lehetővé az esetleges túlkapásokat. Sajnálatát fejezte ki, hogy ezt az ügyet az orvostársadalom nem arra használja fel, hogy „gyógyuljon”, és kibeszélje legalább a szakmán belül az ügy tanulságait.

A kórház vezetése a vizsgálatban támogatja a bűnüldöző szerveket