A MTA védett vizeit leszámítva a kormány egyre inkább a piaci folyamatoknak igyekszik kiszolgáltatni a szektort, amihez újabban hivatalos ideológia is került: ezzel állítólag az új, 2014-ben kezdődő uniós költségvetési ciklusra próbálják felkészíteni a szereplőket, amelyben a bővülő forrásokhoz kizárólag pályázati rendszerben, a kutatás, a felsőoktatás és az ipar együttműködő hálózatai révén lehet majd hozzájutni. A ridegtartás kétségkívül segíthet abban, hogy az érintettek megtanuljanak pályázni, illetve kapcsolatot keresni a piaci szektorral. Az viszont biztosra vehető, hogy a rövid távú következmény a szakember-elvándorlás felgyorsulása és a kutatási tevékenység leépülése lesz.

Ami a konkrét számokat illeti, az állam tudományos ráfordításai a költségvetésben elsősorban az MTA, az OTKA és a felsőoktatás fejezeteiben jelennek meg. A 2012-es költségvetési tervezet szerint az akadémiai kutatóközpontok és kutatóintézetek támogatása alig csökken (15,1-ről 14,5 milliárdra), és a támogatott kutatóhelyeknél sincs jelentős visszaesés (1,86 helyett 1,7 milliárd). Az alapkutatásokat finanszírozó OTKA büdzséje pedig még bővül is, 5,4-ről 7,9 milliárdra. A felsőoktatásból kivonni tervezett 36 milliárd forint jelentős része viszont nyilvánvalóan a kutatásból fog majd hiányozni (ezen a területen az egyetemek – ha kényszerűségből is – könnyebben tudnak takarékoskodni, mint mondjuk a béreken vagy a világításon).

Hasonlóan jelentős mértékben csökkennek az állami K+F-ráfordítások. A költségvetés a 2011-es előirányzatban szereplő 46 milliárd helyett 30 milliárdot szán erre a célra, a valós visszaesés azonban várhatóan ennél is nagyobb lesz, mivel megszűnik az a lehetőség, hogy a vállalatok leírhatják a saját kutatás-fejlesztési költségeiket az államnak befizetendő innovációs járulékból – így egy viszonylag hatékony ösztönzőtől is elbúcsúzhatunk. (A rendszer a gyakorlatban úgy működött, hogy a cégek az általuk – kutatóintézetektől vagy egyetemektől – megrendelt kutatásokat is leírhatták a járulékból, és emiatt sokmilliárd forint áramlott az üzleti szektorból a kutatási szférába, aminek most alighanem vége szakad.)

A fenti változások mérlege alapján az alapkutatások terén valamelyest javulhat, az alkalmazott kutatás és az innováció háza táján viszont jelentősen romlik a helyzet. A K+F-et érintő negatív változásokat Cséfalvay Zoltán, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára lapunknak úgy kommentálta, hogy az állam egyrészt rendet tesz (kétségtelen, hogy az innovációs alap környékén korábban sok volt a visszaélés, ám az is tény, hogy az új rendszer csak a kormány felől nézve lesz átláthatóbb, és továbbra sincs intézményi garanciája, hogy ne a kormányzat számára kedves szerencselovagok részesüljenek a visszaosztott innovációs támogatásokból), másrészt pedig felkészíti a szereplőket arra, hogy 2014-től jelentősen bővülnek az EU kutatás-fejlesztési forrásai.

A „tréning” az államtitkár szerint úgy működik majd, hogy csak azok a vállalatok finanszíroztathatják az állammal (akár a saját befizetéseik rovására) a fejlesztéseiket, amelyek hatékonyan pályáznak az innovációs alapnál, és ezzel gyakorolják a hasonló szisztémájú uniós versenyben történő helytállást. Csakhogy egyelőre nem lehet tudni, hogy a magyar kormány egy valóban objektív szempontok szerint mérlegelő, üvegzsebű pályázati rendszert készülne működtetni.

Annak pedig semmilyen kézzelfogható jele nincs, hogy a kabinet érdemben készülne a Brüsszelben megnyíló lehetőségek kiaknázására. Az unió fővárosában Magyarországnak jelenleg nincs tudományos attaséja (ilyesmire legalább egy évtizede nem volt példa), így hazánkat senki nem képviseli azokon az egyeztetéseken, ahol az új játékszabályokat kialakítják (a Versenyképességi Tanács, amelyben Cséfalvay a magyar küldött, már csak rábólint a szakdiplomaták által előkészített döntésekre). A nem létező magyar képviselőnek értelemszerűen budapesti szakmai stábja sincs, és nem folyik olyan elemző-előkészítő munka sem, amelyben meghatároznák, hogy az egyes döntéseknél melyik alternatíva szolgálná jobban a magyar érdekeket. Maga a kormány sem alkotta még meg azt a koncepciót, amelyből a támogatandó irányokat le lehetne vezetni.

A brüsszeli döntéshozatalban Magyarország egyedül nem tudna labdába rúgni, vagyis aktív szövetségeskeresésre, egyeztetésre lenne szükség – pillanatnyilag ezt a munkát sem végzi el senki. Lapunk kérdésére egy brüsszeli szakértő megjegyezte: az illetékes kormányszerv, a Nemzeti Innovációs Hivatal teljes érdektelenséget mutat az uniós stratégiai ügyek iránt, a munkája Brüsszelből nézve láthatatlan. Bár számunkra egyáltalán nem lenne mindegy, hogy a 80 milliárd eurós új K+F-költségvetés (az egyetlen az összes terület közül a mezőgazdaságot is beleértve, amelynek az új költségvetési időszakban jelentősen, 45 százalékkal bővülnek a forrásai) elosztási szabályaiba a kicsiknek vagy a nagyoknak, a régieknek vagy az újaknak kedvező passzusok kerülnek-e be, jelenleg ezt a folyamatot semmilyen módon nem tudjuk és nem is próbáljuk befolyásolni.

Ahogy informátorunk fogalmazott: ilyen körülmények között a pénzre váró kutató-fejlesztők Brüsszelbe irányítása legalább annyira cinikus, mint amikor Marie-Antoinette a párizsi nélkülözőknek azt javasolta: ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot. A „kalács” – vagyis a jelentősen megemelt európai K+F büdzsé – ugyan minden valószínűség szerint valóban fel lesz tálalva, ám az asztal végére, ahová a kormányzati lépésekkel magunkat pozicionáljuk, legfeljebb a morzsái jutnak majd el.