Erről Pataky Péter, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének (MSZOSZ) elnöke beszélt az érdekképviseletek politikai szerepéről tartott konferencián. A fő kérdés az volt, hogy a szakszervezetek hogyan tudnának ismét alkuhelyzetbe kerülni, és alakítóivá válni a munkavállalókat érintő politikai döntéseknek. Pataky szerint nem az a fő probléma, hogy az Országos Érdekegyeztető Tanácsot megszüntették, hanem hogy mindenfajta párbeszéd megszűnt. Márpedig a szakszervezetek arra szocializálódtak, hogy tárgyaljanak, akcióikat is úgy szervezik, hogy utána tárgyalóasztalnál megállapodhassanak. „Nem mi álltunk fel a tárgyalóasztaltól, hanem az asztalt szüntették meg” – tette hozzá a legnagyobb érdek-képviseleti tömörülés vezetője. Az eszköztáruk viszont szűkös, mert politikai értelemben nem lehet hazánkban sztrájkot szervezni, legfeljebb konkrét munkahelyi konfliktusok esetén van rá mód.

Krausz Tamás történész szerint viszont ebben a térségben a hatalom másból nem ért, csak a sztrájkból. Történeti áttekintése szerint az elmúlt húsz évben az egész régióban tekintélyuralmi,Magyarországon konkrétan neohorthysta restauráció zajlik, így a szakszervezetek szerepe is kezd visszazökkenni a harmincas évek pozíciójába, amikor már nem is tárgyalnak velük. Ami a szakszervezetek politikai szerepvállalását illeti, Krausz szerint nincs olyan párt, amely mögé be lehet állni, mivel nincsenek baloldali pártok, a szocdemek pedig szétkergették a bázisukat. Csak a szakszervezetek mögött vannak stabil munkavállalói csoportok – és ezért egy érdekük lehet: „összekergetni őket”.

A szakszervezeteknek nem új, hanem a klasszikus feladataikat kell teljesítenük: javítani a munkakörülményeket, a reálbéreket, a foglalkoztatás helyzetét – mondta előadásában Tamás Gáspár Miklós filozófus. Ehhez azonban – miután szívós harcról van szó – toborozniuk kell, a legagresszívabb kampányokkal. Az utcai mozgósítás szerinte csak egy-egy akcióra elegendő, mivel ahhoz nem kell elkötelezettség, elég a felháborodottság érzése is. Nem elegendő az utcán felülkerekedni, tette hozzá, bár biztos benne, hogy a dolgozók, az antikapitalista baloldal az utcán felül fog kerekedni.

A kérdés az, hogy a munkahelyeken is létrejön-e egy nyomásgyakorló erő. TGM ezért döntőnek tartja a szakszervezetek szerepét a „harcban”. Ne legyen kétség – folytatta –, amikor az igazi harc elkezdődik, nem lesz kímélet. „Kíméletlen ellenfelek vannak az Országházban, az EU központjában, a Nemzetközi Valutaalapnál, a nagytőkés vállalatoknál, a polgári pártoknál.” Mint mindig, a kisebbség kezében van a legtöbb hatalom; a többség, a dolgozók erejét az adja, hogy ha leteszik a szerszámot, megáll az élet. De ahhoz, hogy ez hatékony eszköz legyen, egyszerűen többen kell lenni.