Dühös úr 1.: Takarodjanak a temetőbe, de húzzanak magukra földet is! – vakkant Dühös úr, majd megindul a repedezett lépcsőn, nyomában a kísértetház közös kutyájával, Szaffival. – Ez a korcs él a legjobban ezen a helyen. Mindenkihez bejárása van és saját fotelje a kertben – igazít el a népszámláló, Saci, aki megengedte, hogy néhány napig kísérjem budai túráin. – Hagyja, hogy az emberek így beszéljenek magával? – kérdezem a középkorú hölgyet, a korábbi divattervezőt és sajtómunkást. – A megbízásaim elapadtak, de etetnem kell a gyerekemet – magyarázza. – Pontosan tudom azt is, hogy ilyenkor az emberek a kormányt szapulják. Csak az én arcomba vágják a dühüket, mert nekem van arcom.

Docens úr: Jöjjenek be, de az agyamra mennek, megmondom őszintén! – tárja ki nagypolgári lakásának ajtaját a hatvanas férfi – halványkék fürdőköpenyben, bokazokniban, műbőr papucsban. Kezében kalapács. A konyhába vezet, de nem ültet le, nagyot sóz egy kupac mogyoróra, a héjból a kérdőívünkre is pattan. – Baromira elegem van ebből a rohadt papírozásból. És mér’ vannak ketten? A múltkor egyedül jött – veti oda a házigazda Sacinak, de nem fordul meg. – Otthon vettem észre, hogy az egyik űrlapon megválaszolatlanul hagytunk négy kérdést. A kísérőm pedig csak most tanulja az összeírást.

– Nem érdekel. Az én időmben ez a mocsok állam ne csinálja a maga bizniszeit! – Durr egyet megint a mogyoróra. – Docens úr, térjünk a lényegre, mivel is jár dolgozni? – teríti ki az ívet Saci, pirítóshéjat félrepöckölve az ebédlőasztalon.

– Biciklivel. Húsz perc alatt beérek.

– És hány évet járt egyetemre?

– Ötöt. Aztán doktorátus. Ha van ilyen rovat ezeknél a hülyéknél.

– Már a múltkor is meg akartam kérdezni magától, hogy tulajdonképpen kire ilyen dühös? – enged meg magának egy szokatlanul személyes kérdést Saci.

– Most erre a szitura. Egyébként mindenre. Ami itt történik az emberekkel. A hazudozásra, hogy tönkrevágják az egyetemet a fejünk fölött, és semmi társadalmi ellenállás, csak ezek a náci szemetek mindenhol. Menjek tüntetni? Minek? Annyit szervezkedtem már, unom saját magamat.

– Mely vallási közösséghez tartozónak vallja magát? – hozakodik elő „kollégám” az utolsó kérdéssel, előrebocsátva, hogy a válaszadás nem kötelező. – Beírhatja, hogy ateista. És adja át a főnökének… tudja mit? Adja át, hogy a legrosszabbakat.

Matild néni: Csókolom, drágáim. Nem érkeztek jókor, épp pipilni indultunk a Fifikével. Azért jöjjenek be – tessékel előszobájába a tupírozott Matild néni. Csenevész copfján ezüstmasni, nyakráncai közt gyöngyház golyók. Zacskóhegyek, ruhakupacok és művirágcsokrok között evickélünk el a konyháig, ahol vacsorához készül a kövér pincsi. Párnáján pohár, bögre, mély- és lapostányér. Matildka bicskával farigcsálja le Fifinek a húst egy főtt pulykacombról. – A lakást kérdi, kiscsillagom? Az a mai napig dr. Bauer Bélánéé. Aki én vagyok. De a megboldogult első urammal, aki főorvos volt Pesten, nem lett gyerekünk. Így a testvéremék lányát vettük magunkhoz. Harminc évig neveltem Ildikót, zongorára járattam meg angolra, sőt, amikor kérte, hogy úszhasson, Bélám magához hívatta az úszómestert. Bevezette a szalonba, ahol akkor még az antik bútorunk állt, és azt mondta neki: kérem, ez a gyerek beteges.

Ha azt látja, hogy süllyed, maga ruhástul ugorjon utána, és nyújtsa be a számlát! Ehhez képest, ahogy az Ildikó felnőtt, az arcomba vágta, hogy nekem innen mennem kell. Úgyhogy megvártam, amíg elutazik Bulgáriába, és ráírattam a lakást a papokra. Életjáradékért. Jaj, sietnem kell, bepipil a Fifi – pillant föl idegesenMatild néni a konyhaasztal fölötti nyolc darab faliórára. Mintha egynek képtelen volna elhinni, hogy így telik az idő. –De mutatok még maguknak valamit, jöjjenek utánam a régi orvosiba. Az apósom, dr. Bauer Béla ápolta IV. Károlyt, megvan róla az újságcikk is, rajta van Zita királyné meg minden. – Időbe telik, mire rájövünk, hogy a régi rendelő most Fifi „gyerekszobája”. Szétszórt párnák, tépázott fülű plüssállatok és csecsemőknek való rágókák között furakszunk egy kupac megsárgult újsághoz, az özvegy pedig csak mondja, mondja. – Az atya is szereti ám a történeteimet, feljár hozzám mesét hallgatni – kuncog Matildka, aztán döbbenten pillant le a pulykacsontra, mintha az egy másik életből maradt volna a kezében.

Baloghék: Latolgatom, minek kellene történnie ahhoz, hogy egy 370 forintot érő kitöltött kérdőívért negyedszerre is bekopogjak ugyanazon az ugatástól reszkető ajtón. Saci megteszi. – Á, nincs az otthon, ne cukkolják a kutyát! Jöjjenek be ide! – kiált át a szomszéd ajtóból egy karikás szemű cigány asszony. Mosolyog, betessékel, elnézést kér a rendetlenségért. Csakis a rakott krumplihoz fölkarikázott kolbászra értheti, mert a 31 négyzetméternyi akolmelegben különben patyolattiszta minden. Az előszoba-étkezőből, ahol hellyel kínál, belóg a lábam a főzőfülkébe. A vacsoraasztal sem nagyobb két, kihajtogatott szalvétánál. – Hányan ülik ezt körbe esténként? – Nyolcan. Várjon, heten, a Rudika mán nem lakik itthon.

– Az abroszon mobiltelefonok sorakoznak, a vitrinben Szűz Máriák. – Mi van, fater, franciául tanulsz a tévéből? – kiált be apjához a szobába a munkából érkező 21 éves Sanyi. Amikor az 56 éves exkamionsofőr, Rezső megtudta, hogy évek óta bejelentés nélkül dolgoztatták, döntenie kellett: vezet így tovább, vagy kirúgják. Azóta a fotelben ül és tévét néz, jobbára külföldit, azt nem érti, így nem is ideges. – Te, fater, ha nekem pénteken se ad fizetést a főnök… te, van ott egy ilyen kurva nagy falbontó kalapács, én azt leakasztom, aztán széthányom vele az irodát! Csak nekem 118 ezerrel lóg. Hallod? Még tőlem kér cigit!

Dühös úr 2.: Jó napot, vásárolgatunk? Nem gondolta meg magát? Még most is ráérne kitölteni egy ívet – mosolyog Saci két nappal később Dühös úrra a sarki közértben. Melegedünk, eszpresszót iszunk műanyag pohárból. – A bőr hűljön magukra – halljuk köszönés helyett, a férfi megmarkolja szatyra száját, és kirúgja a boltajtót.

Perzsa úr és neje: Én a Nemzeti Adó- és Vámhivatalban. A férjem nyugdíjas. De dzsesszzenész. Gyerek nincs – felelget szemüvege száraival babrálva a Kleopátra-frizurás felső vezető. A teakfa asztalon a drapériák színével harmonizáló őszi virágcsokor, a lakás összes vízszintes és függőleges felületét perzsaszőnyegek borítják, de legalábbis török kilimek. Teát, kávét nem kérünk, köszönjük, sietnünk kell tovább. Engem olvasóasztalkához ültetnek, rajta bőrkötéses notesz, néhány szépirodalom és a Zsolnay hamutál mellett kötegben papírpénz. A lakosság bizalomszintjének nem szánt rubrikát adatlapján a KSH.

Papék: Jó napot, Kőrösi Sarolta vagyok, az önök számlálóbiztosa. Érdeklődnék, hogy kitöltötték-e már a papnövendékek a kérdőíveket. Lassan lejár a határidő és már háromszor jártam önöknél. (Saci néhány intézményt is kapott a címlistájára, köztük egy paplakot.) – Ugye, véletlenül se értsem úgy, hogy maga sürget? A növendékek még nem értek rá. Hívjon később – pöröl a titkárnő. – De hölgyem, a saját családomtól veszem el ezzel a pénzt, nem tehetem meg, hogy minden összeírandót önköltségen négyszer-ötször felhívok.

– Akkor ne tegye.

– Arról viszont tájékoztatnom kell, hogy adatszolgáltatási kötelezettségük elmulasztása miatt 50 ezer forintig terjedő pénzbírsággal büntethetők.

– Ki büntet meg? Maga? Viccel? Pontosan tudjuk, hogy mik a jogaink. Juj, de szegény a családja… Le is teszem. Viszlát.

Dühös úr 3.: Jó napot. Mikor kapok borítékot? (Nem hiszek a fülemnek. Dühös úr köszön és érdeklődik.) – Üdvözlöm. Mégis nyilatkozik? Örülök – szánja rá magát egy újabb nehéz beszélgetésre az angyali türelmű Saci. – Nyilatkoznék, ha lenne mibe. De én, kérem, nem kaptam eddig semmit. 22-es lakás, emelet.

– Ne haragudjon, Dühös úr, de az én táblázatomban ilyen ajtószám nem szerepel.

– Nem baj, kérem, adjon egy regisztrációs számot, majd kitöltöm a neten – dohog a vasalt inges. – Azt tőlem nem kaphat, csak bent az önkormányzatnál, adatlapot pedig most azért nem tölthetünk ki, mert a nyilvántartásom szerint ön nem létezik – mentegetőzik Saci. – Nem létezek? Nézzen már ide! – ugrik ki Dühös úr az elfonnyadt kert közepére, mintha levegőkeresztre feszítené magát. – Egyszer már bementem a tanácshoz, mondtam nekik, hogy ez a népszámlálás egy nagy szar! Tudja, mi derült ki? Hogy a hibahatár eléri a tíz százalékot.

– Bocsásson meg, ellent kell mondanom, szerintem a hibahatár minimum harminc százalék – óvatoskodik közbe Saci. – Nézzen körül csak ebben a házban. Az egész túloldalon egyetlen lakást sem laknak. A statisztikai hivatal 33 címet adott a kezembe, ebből tíz családot értem el, maga viszont nincs a lajstromban. – Hát azt tudta-e, hogy több mint százezren élnek életvitelszerűen Magyarország üdülőövezeteiben, ahol se utcák, se házszámok? – tromfol Dühös úr. – Csak a Budapesten élő hajléktalanok száma több tízezer. Országosan százezer fölötti. Ezek után kérdem én: mi értelme kidobni hatmilliárd forintot erre az elcseszett népszámlálásra? Meg minek ez a hülyeség? Hogy név nélkül kell kitölteni. Hát hová kerülnek ezek a papírok legelőször? A tanácshoz, nemde? Hogy ráírják a nevünket!

– Nekem a KSH-hoz kell… – próbálkozik Saci, esélytelenül.

– Á, ezek ott fönt köztörvényes bűnözők. Én már nem hiszek senkinek semmit – rázza a fejét Dühös úr, majd hüvelykujjával mélyen benyom egy rajzszöget az udvari hirdető parafájába. A táblára korábban hat példányt tűztek ki Jobbik Géza kerületi képviselő választási szórólapjából. A politikus ajkai fölé gondos kezek ugyanennyi Hitler-bajuszt satíroztak, középen pedig a Sukoró-ügyről szóló újságcikk olvasható, Gyurcsány Ferenc mélabús portréjával. – Mindenki gazember – motyogja Dühös úr a lépcsőn kapaszkodva, nyomában Szaffi, akinek a legjobb a dolga ebben a házban.

Zugi bácsi: Zugi bácsiénál mindenképpen. Az öregember ajtajában bűzfalba ütközünk. Hozzá is másodszorra jön Saci.

– Olyan furán állnak a lábai szegénynek, majd nézd meg, állítólag eltörte mind a kettőt, de orvoshoz nem ment, várja, hogy összeforrjon. A lakás 18 négyzetméter. Előtér, szoba. Durva lesz. Felkészültél?

A félhomályban a sütő meleget, a tévé szappanoperát sugároz. A falvédők peremén ujjnyi a por, a plafonon évgyűrű módra terjed a penész, a dohányzóasztalon sárgás lével telt befőttesüveg. Nikotinlé lehet, füstmentes hamutál. Bevetetlen ágyban kacskaringóznak Zugi bácsi tagjai, lobonca hónapok óta nem látott fésűt. Vizet se nagyon. – Hol szokott tisztálkodni, Tibi bácsi? – kiabálja az öreg fülébe Saci. –Ott van az udvarba’ az a fehér ajtós. Oda járok fürödni. Kinyitom a forró vizet, az rögtön gőzt csinál, nem fázok. Csak a járókerettel nehéz. De folytatom akkor, hogy a nyolc általános után a négy év technikum jött. Nyugdíjas meg nem vagyok, de kapok járadékot az önkormányzattól. Meg a lányom is segít. Egy hónapba’ egyszer biztos jön. Akkor hoz húst, mindent, telipakolja a hűtőt. Meg segítenek itt a házba’ is. Szólok, hogy hozzá’ má’ kenyeret vagy tíz deka ezt, tíz deka azt, rendbe’ van! Be is jönnek mindennap.

– Én is jövök még egyszer a házba, Zugi bácsi, tudja, a kismamához, Zsanetthez.

Zsanett: Ebben a lépcsőházban a zsíron dinsztelt hagyma illata rejti magában a legtöbb lehetőséget. Hogy tarhonya lesz-e belőle, paprikás krumpli vagy lebbencs. – Ez az egy fiú van, a Krisztoferke. Vagy azt is be kell írni, amelyik a hasamba’ van? – kelletlenkedik a 21 éves lányanya, és nagyon szippant Sophianéjából. Saci az egyetlen villanykörtéhez emeli az ívet, majdnem fejmagasságba, hogy lássa, amit ír. Zsanett semmi okot nem lát rá, hogy behívja, leültesse. Korábban a Sparban volt pénztáros, a gyereket nem vették fel az óvodába helyhiány miatt, most a 22 éves élettársa tartja el őket, fizeti a lakbért.

A zongoratanárnő: Fizeti a fenéket! Az a mázlija a Zsanettnak, hogy kibekkelte az október 15-ét. Ha beindul a fűtési szezon, már nem lakoltat ki az önkormányzat. Pedig 300 ezer fölötti a tartozása – magyarázza a ház diplomás lakója, az egyedül élő zongoratanárnő. Sokak szerencséje, hogy ő öt éve ideköltözött. Szaffi kutyának azért, mert az ő ajtaja előtt kapott fotelt. Zsanettnak azért, mert tőle mindig kérhet egy szál cigit. Pedig Szilvia haragszik rá, mert egy gyereke már állami gondozásban van, és amióta itt él, ez a fickó a hatodik élettárs. Zugi bácsinak meg azért az angyala a Szilvia, mert megkapja tőle a maradékot.

– Nekünk azt mesélte a bácsi, hogy a lánya havonta feljár hozzá és ellátja mindennel. – Ugyan már – legyint a tanárnő. – Évek óta nem láttam a gyerekeit. Levették a kezüket az öregről, mert iszik, mint a gödény. A lábai is azért törtek el. Betintáztak a haverjával, aztán beesett az árokba.

– Az sem igaz, hogy ide szembe jár tisztálkodni? – hitetlenkedik Saci.

– Hova?

– Ide mutatott szembe, a fürdőszobára.

– Micsodára? Rég leszerelték onnan a bojlert. Víz sincs benne. Itt van hátul egy pottyantós vécé. De oda se látom kijárni.

– Akkor a dohányzóasztalán sem a nikotintól sárgállik a befőttesüveg…

– Segélyt se kap ez. Van vagy 200 ezer lakbértartozása. Ki fogják lakoltatni.

– De miből fog enni, ha az utcára kerül?

– A kukából. Mint most – válaszolja szenvtelenül Szilvia, és egy adag vadas ízesítésű kutyaeledelt szór Szaffi tálkájába.

Adatfelvétel (képünk nem a riport helyszínein készült)