- Egy évben egyszer, ilyenkor mindenszentek körül szóba kerül ugyan, de különben tabu lett a halál. Nem beszélünk róla, nem foglalkozunk vele. Mikor, hogyan változott meg a halálhoz, haldokláshoz való viszonyunk

- Több évszázados folyamatról van szó, amely a huszadik században felgyorsult. Néhány jelentős változás még inkább erősítette a halál tabuvá válását. Így a vallástalanodás jelensége, amely ugyanúgy megfigyelhető volt Nyugat-Európában, mint nálunk a kommunista diktatúra évei alatt. Egy másik fontos elem a biomedicina megjelenése, amely alapvetően változtatta meg az embereknek a testhez és az egészséghez fűződő viszonyát. Korábban többnyire úgy gondolták, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk, még száz évvel ezelőtt is az orvos egész tudománya benne volt a táskájában.

A veszteség régen is veszteség volt, de a halál elkerülhetetlen, szinte mindennapos dolognak számított, sok gyerek halt meg például torokgyíkban. Aztán váratlanul, az elképesztő felfedezéseknek köszönhetően számos, korábban halálos betegséget kezelni tudtak, megjelentek az antibiotikumok, eltűnt a járványok nagy része, jöttek a krónikus megbetegedések. Ezzel együtt kialakult egy olyan hamis képzet, hogy a tudomány uralni tudja a testet, és akár halhatatlanná tesz. A társadalmi nyomás is erősödött, hogy mindenkit, mindenáron meg kell gyógyítani. Ez is hozzájárul ahhoz a gyakorlathoz, hogy sok beteget az utolsó pillanatig fölösleges kezeléseknek vetnek alá, amikor aktív terápiának már haszna nincs. A múltban az orvos őszintén megmondta, ha nem tudott segíteni, és elkezdődhetett az elkísérés, felkészülés időszaka. A haldokló otthon, családi körben töltötte az utolsó időszakot, meggyónt, végrendelkezett, elbúcsúzott szeretteitől.

- Ezzel szemben mi van ma?

- Ma könnyű, gyors, szenvedés- és fájdalommentes halálra vágyunk. Egy orvosok és más egészségügyi dolgozók körében végzett kutatásban arra a kérdésre, hogy milyen a jó halál, többségében az a válasz született, hogy az, ha öntudatlan állapotban történik. Nem tekintjük a halált az élet természetes részének, még gondolni sem akarunk rá. Úgy vagyunk vele, hogy majd akkor foglalkozunk vele, ha eljön. A gyerekeket nem visszük be a kórházba a beteg nagyszülőhöz, nem visszük el a temetésre. A rokonok, sokszor a közvetlen hozzátartozók halálát sem beszéljük ki a családban, sőt a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mit kell mondani egy ilyen helyzetben. Természetesen nem azt mondom, hogy az lenne a jó, ha állandóan a halál gondolatával foglalkoznánk, de ha valakinek van személyes tapasztalata, ha mer foglalkozni a halál gondolatával, az védőfaktor, enyhíti a mindannyiunkban meglévő halálfélelmet, segít tisztázni a céljainkat, tudatosabban élni az életünket. A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében működő tanatológia kutatócsoportban többek között orvostanhallgatókon, orvosokon, pszichológusokon, lelkészeken vizsgáltuk a halálfélelmet. Megnéztük, hogy hogyan változik életkor, nem vagy foglalkozás szerint. Kiderült, hogy az orvosoknak, illetve azoknak, akik közvetlen kapcsolatba kerülnek súlyos betegekkel, haldoklókkal, alacsonyabb a halálfélelme a személyes tapasztalatok miatt. Az orvostanhallgatókban ez a félelem még sokkal erősebb. Persze az eredményeket az is befolyásolja, hogy a halálfélelem jellemzően erősebb az alacsonyabb iskolázottságúak, a nők és a fiatalok körében.

- Összevetették a hazai eredményeket a külföldi tapasztalatokkal? Van valamilyen magyar sajátosság?

- Azt vettük észre, hogy a magyarokra jellemző halálfélelem hasonlóképpen alakul a nyugat-európai társadalmakban megfigyelttel. Ebben nincsenek kulturális sajátosságok, hiszen hasonló az egészségügyi ellátórendszer és a média. Ez utóbbi azért fontos, mert személyes tapasztalatok híján innen vesszük a mintákat: a szappanoperákból, kórházsorozatokból, hírműsorokból. Csakhogy ezekben a műsorokban nem a természetes halált, haldoklást látjuk, nem egy súlyos betegség utolsó stádiumát, hanem erőszakos, szenzációt keltő haláleseteket. Vagy a kórházsorozatokban a heroikus küzdelmet a halál ellen, ahogy elképesztő erőbedobással egy egész csapat próbál mindent megtenni a betegért. De normális esetben a haldoklás nem ilyen, hanem valaki fekszik az ágyon, fogják a kezét, csillapítják a fájdalmát, enyhítik a tüneteit. Az egész inkább csendes, békés, nem egy iszonyatosan felpörgetett valami. Nem könnyebb, csak más. Ezt viszont sehol nem látják ma az emberek.

- Jobb lenne, ha nem tartanánk magunkat vagy a gyerekeket ennyire távol a haláltól, a haldoklástól, a temetéstől? Ha részben visszatérnénk a korábbi szokásainkhoz?

- Azok a szokások, rítusok, amelyek a halálhoz, a haldokláshoz tartoztak korábban, mint például a virrasztás, a siratás, nem működnek kórházi környezetben. Ma ezek helyett kórházi protokoll van, ami nem ad helyet az érzelemnyilvánításnak, bármilyen spirituális többletnek. De nemcsak azért nem virrasztunk már, mert a kórházban nem lehet, hanem amiatt sem, mert megváltoztunk. Sokkal zárkózottabbak lettünk, sokkal intimebben éljük az életünket. Ha ma hall valaki egy hagyományos siratást, zavarban érzi magát, nem tud vele mit kezdeni, már nem adjuk ki magunkból így a fájdalmat. Nem nyilvánítjuk ki az érzelmeinket a szűk családon kívül, de előfordul, hogy még ott sem. Így viszont ott maradnak bennünk a kibeszéletlen veszteségek. Ez egy változó kor, már megjelent az igény arra, hogy egy professzionális környezetben is legyen emberség, legyen tartalom. És az egészségügyi dolgozóknak is szükségük van arra, hogy a betegüket embernek tekintsék, és úgy tudják elkísérni, elengedni.

- Milyen új megoldások lehetnek?

- Már vannak kezdeményezések, egyes kórházakban például gyertyát gyújtanak, ha valaki meghalt, kitesznek valamit a nővérpultra, jelzik, hogy minden egyes emberi élet értékes. A méltóságteljes búcsúzás nemcsak a betegnek fontos, hanem az őt kísérőknek, hozzátartozónak, orvosnak, nővérnek egyaránt. Apróságnak tűnik, pedig óriási változás ahhoz képest, hogy hogyan vitték a holttesteket a proszektúrára.

Aztán vannak olyan dolgok, amelyek nem feltétlenül szükségesek, például a teljes fertőtlenítés röviddel a halál után egy olyan embernél, aki szívinfarktusban halt meg. Ennek semmi értelme, ez csak a mi félelmeinkről szól. Ugyanakkor az is igaz, hogy az egészségügyi ellátórendszer jelen formájában több szempontból sem alkalmas még arra, hogy kiszolgálja ezt az új igényt.

- A szülésnél mégis a megváltozott igények hatására jelentek meg új lehetőségek, újfajta szülőszobák, új eljárások.

- Azt mondták, hogy mindenki szüljön kórházban, mert az biztonságos. De a túl steril, sokszor embertelen körülményekkel a nők nagy része elégedetlen volt. Ennek hatására komoly változások zajlottak le, többek között baba- és mamabarát kórházak jöttek létre. Ez megtörténhet és meg is fog történni az élet végi ellátással is. Egyre fontosabb lesz ugyanis az emberi méltóság megőrzése. Erre sor kerülhet kórházon belül, például hospice vagy palliatív osztályok kialakításával, ahol azokat a betegeket kezelik, akik aktív terápiát már nem kapnak, de tüneti kezelést, fájdalomcsillapítást, lelki támogatást igen. És van egy olyan tendencia is, hogy az életük végén a hozzátartozók hazavihessék a betegeket, és ott kapják meg a szakellátást. Most is van mobil hospice szolgáltatás, az otthonápolás szinte az ország egész területén elérhető, melynek segítségével a betegek otthon élhetik az utolsó heteiket, hónapjaikat. Már több mint nyolcvan hospice ellátást végző intézmény működik.

- A változás az orvostanhallgatók képzésében is elkezdődött. Hogyan készítik fel őket?

- Három halállal foglalkozó kurzus is van az egyetemen, foglalkozunk például a halálkép változásával, a haldoklók testi és lelki szükségleteivel, a hallgatók saját félelmeinek, veszteségélményeinek feldolgozásával. Hat évig járnak az egyetemre, folyamatosan csak azt tanulják, hogyan kell meggyógyítani valakit, majd ezek után kapnak egy beteget, akit már nem lehet meggyógyítani, és nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Akkor tudnak segíteni másoknak, ha már szembenéztek a saját halálfélelmükkel. A Rossz hírek közlése kurzus pedig kifejezetten azzal foglalkozik, hogy miként kell kommunikálni a betegekkel, a hozzátartozókkal. Rendkívül népszerűek ezek a kurzusok, ami azt mutatja, hogy a hallgatók érzik, hogy szükségük van erre a tudásra is. Ami eddig volt, az nem működik, a gyógyítás nem csak a beteg szervek megjavításáról szól.

- És mi a helyzet a kórházon kívüli világgal? Ma, ha valakinek meghal egy közeli hozzátartozója, kivesz három napot a munkahelyén, aztán legkésőbb a temetés után már mindenki azt várja tőle, hogy legyen ugyanolyan, mint korábban.

- Közhely, de igaz, hogy felgyorsult életet élünk, ami nem engedi a hosszas szünetet, kimaradást. Másrészt megszűntek a természetes közösségek, ahol az emberek tudták egymásról, hogy ki gyászol, kire kell odafigyelni. Nem véletlenül volt gyászév, nagyjából ennyi időre van szükség ahhoz, hogy valaki keresztülmenjen a gyász fázisain. A fekete ruha is ezt jelezte: elvesztettem valakit, megváltozott tudatállapotban vagyok, figyelj rám, kímélj engem. Ma fogalmunk sincs, hogy a környezetünkben ki gyászol. Pedig abszurd és betegítő elvárás, hogy értelmi, érzelmi feldolgozás nélkül legyünk túl a hozzátartozóink halálán. Nem véletlenül van annyi depressziós megbetegedés a feldolgozatlan veszteségekkel kapcsolatosan. A Magyar Hospice-Palliatív Egyesülettel elindítottuk diákönkéntes programunkat, egyelőre három középiskolában. A cél az úgynevezett reszocializáció, amit szerintünk a fiatal korosztálynál kell elkezdeni. Ki lehet alakítani bennük egy új hozzáállást a betegekhez, a haldoklókhoz, a halálhoz. Jellemzően már ilyen fiatal korban is sok feldolgozatlan veszteség van, szülők, nagyszülők halála, válása és a többi. De a diákok nagyon nyitottak, és talán ők lehetnek a bázisa nemcsak egy más, elfogadóbb halálképpel rendelkező, hanem egy önkéntes, segítő munkára nyitott társadalomnak is.

„Ha ma hall valaki egy hagyományos siratást, zavar -ban érzi magát, nem tud vele mit kezdeni, már nem adjuk ki ma gunkból így a fájdalmat.”