Hiába tanulsz, úgyis cigány maradsz
A faluba egy út vezet, át a tolnai Holt-Dunán, íves karéjaival lassításra késztetve a fürge járművek vezetőit is. A kétezer-kétszáz lelkes kisközség a Gemenci-erdő északi csücskében terül el, szívében egy kisebb, kifli alakú holtággal. Az iskolaudvar pont a vízre fut le, a határtalan szabadságot érezheti, aki csöngetéskor kiszalad az ajtón.
Az iskolától jó messzire, a temetőn túl van a cigánytelep. Mintha a „sors keze” festette volna az utcatáblát: az emberek itt a Küzdelem utca házaiban élnek (később megtudtam, hogy az utca a belvízzel folytatott, a kitelepítés elleni egykori küzdelem emlékét őrzi). Sok roma beköltözött a faluba, a bogyiszlói cigányság fele. A kisboltban állapodom meg: az egyetlen vásárló teli szatyorral a kezében épp indulna haza. Amikor kérdezem, az asszonyból dől a szó, nem szomorú, inkább rezignált. A helyi óvodában dolgozott harminckilenc évet, dajka volt.
– Az én fiaim azt látták, hogy mindennap mentem dolgozni. Ebben nőttek föl. Háromszor annyit csináltam a munkahelyemen, mint a többiek, mert a cigányoknak sokkal jobban kell bizonyítaniuk. Az egyik fiam diplomás lett. Tanár, de nem kellett itt sehová. Végül a rendőrségnél helyezkedett el, már nívódíjat is kapott. Nagyon szeretik. A másik fiam erdésztechnikusként végzett, mint az apja, de ő sem kellett ide. Pedig a régi erdész nagyon szerette, igen jó ajánlást adott róla. Egyszer az volt a kifogás, hogy gyakorlata nincs, aztán meg az, hogy nem nős, mert csak családosnak adják oda az erdészházat. A végén elment segédmunkásnak, az erdészállást meg megkapta egy nőtlen fiatalember. A fiam végül kamionos lett, pedig az erdő a mindene – meséli özvegy Orsós Jánosné Ignácz Katalin.
Amint kifordul az ajtón, ketten maradunk az eladónővel. – Régebben sokkal nagyobb volt itt az összetartás: esténként tüzet raktunk, nem zavart, hogy füstszagú lett a ruhánk. Az emberek a telepen is megváltoztak, már zavarja őket a füstszag, irigyek lettek – folytatná még, de egy tizenkét év körüli fiú lép a boltba.
– Van egy kiló lisztje?
– Kétkilós van.
– És nyerő csoki? A gyerek mohón bontja a zsákmányt. Aztán mérgesen tárja a szatyrot az eladónő felé, aki belepottyantja a zacskó lisztet. Nem nyert. A fiú csalódott arccal, a papírba visszagyömöszölt csokival a kezében indul kifelé. Meg se kóstolja.
– Tíz forint visszajár még! – kiált utána az asszony. A srác legyint: – Tartsa meg.
Az eladónő folytatja a megszakadt elbeszélést:
– Két gyerekem van, a két kezünk munkájából neveltük és taníttattuk őket. Mindketten diplomások. Szerencsénk volt, hogy a családunkban a gyerekek mind okosak voltak. Az itteni cigányok között rengeteg a tanult ember, a diplomás, az érettségizett. A környéken ritka az ilyen cigányság, büszke lehetne ránk a polgármester. Mikor a fiam gimnáziumba került, csupa értelmiségi gyerek közé járt. Ő volt az egyedüli proli. Az egyik osztálytársától kapott egy levelet: „Hiába tanulsz, úgyis cigány maradsz.”
A boltba belép egy fiatal nő, Kovácsné Mihalovics Krisztina. Ővele is beszédbe elegyedem, s megtudom, hogy tanítóképzőt végzett, azután a szociális osztályon kapott munkát, a polgármesteri hivatalban. Amikor a felettese nyugdíjba ment, megpályázta az állását.
– Azt mondta a kollégám, hogy ezt a munkát nekem találták ki. Nagyon megszerettem, és jól is ment: mindenkit ismertem, hiszen az ügyfelek kilencvenöt százaléka cigány volt. Tudtam bánni velük, és el is fogadtak. Ráadásul a végzettségem is megfelelt a munkakörnek. Mégsem kaptammeg. Az emberek fel voltak háborodva, hogy elküldtek. Akkor azt gondoltam, minek biztassam a cigány gyerekeket a tanulásra, hisz én sem kellek, hiába van diplomám. Aztán megpályáztam egy állást Budapesten a Foglalkoztatási Hivatalnál, jelenleg az a munkáltatóm. Roma foglalkoztatásszervezőként a szekszárdi munkaügyi központban dolgozom.
Amikor arról kérdezem, mitől van ilyen sok, átlagon felül képzett, tanult cigány ember a faluban, azt feleli, a jó családi háttér miatt: a szülők ösztönözték a gyerekeiket, fontos volt nekik, hogy tanuljanak. A diplomás bogyiszlói cigányok nagy része közelebbi vagy távolabbi rokonságban is áll egymással.
– Anya, van otthon túró? – dugja be a fejét a boltajtón egy tíz év körüli kislány.
– Túró? Mihez kell?
– Arcpakoláshoz, a barbis újságban olvastuk – a kislány bőre olyan, mint a rózsaszirom, a boltos is csodálkozik: minek neki arcpakolás? Aztán a fiatalasszony elsiet, várja az ebédfőzés.
A boltból átsétálok Kalányosékhoz. Itthon vanMónika is Pestről a tíz hónapos kicsi fiával. A házban a húga, Évi él az édesanyjukkal – az apjuk márciusban meghalt. Az anyjuk ápolási díjon van Évivel, aki gyengén látó. A nappaliban a falon festmények, grafikák. Eredeti mind. A szuggesztivitásuk megdöbbent. Mikor rákérdezek, kiderül, hogy ezekMónika munkái. Az egyik korai kép a verseskötetének (Lázadó testű hajnalok) lett a címlapja.
Mónika sokáig bizalmatlanul méreget, ódzkodik, kerüli a választ, amikor Bogyiszlóról kérdezem. Akkor kezd engedni a jég, amikor erősködöm: az igazat akarom megírni róla és a cigányságról.
– Nem a falu, hanem a telep az otthonom, itt érzem jól magam – mondja Mónika. – Nincsenek igazán jó emlékeim Bogyiszlóról.
Gyerekkorában még külön óvodájuk volt a telepen a cigányoknak, nem cigány gyerekek közé csak az iskolában került.
– Sok rossz élménytől megóvhatott volna, és kevesebb lehetőségtől fosztott volna meg, ha nem az iskolában kerülök először közéjük. A hasítás – ahogy ő fogalmaz – az iskolában is megvolt végig: például a cigány gyerekeket jellemző módon a hátsó padba ültették, és kitűnő bizonyítvánnyal sem lehettek igazán „jó tanulók”. Ő színkitűnő volt, de a tanévzáró ünnepségen jutalomkönyvet, oklevelet sohasem kapott.
A helyzet akkor változott meg valamelyest, amikor fölsőben új osztályfőnök jött, aki nem bogyiszlói volt. Onnantól már neki is beírták a bizonyítványába a dicséretet.
– A cigányok nagy előszeretettel látják vendégül a „magyarokat”: emeli a család presztízsét, ha magyar vendégek érkeznek, ülnek asztalukhoz. Ez most nem az, amit látsz – néz az asztal körül sürgölődő anyjára, aki nekem is tesz tányért. S valóban: egy csöppnyi negédesség sincs a viselkedésükben. Természetesek és őszinték.
– Itt vidékenmég nagy hagyománya van a lakodalmaknak. A cigányok rendszeresen hívnak meg magyarokat, akik vendégként, szakácsként is részt vesznek a jeles ünnepen. A cigányokat azonban nem hívják meg szinte sosem a több száz fős magyar lakodalmakba. Azt hiszem, ez jól mutatja, hányadán is áll a falu az ő cigányaival – mondja, amikor a bogyiszlói cigánymagyar viszonyról kérdezem. Mónika szerint a faluban nincs ugyan hangos cigányozás – mások úgy mondták: igen ritkán fordul elő –, itt inkább határvonalak vannak, amelyeket többségében mindenki tudomásul vesz, sajnálatos módon betart, pedig már van cigány tanító, eladó is.
– A presszóban, a boltban azóta látni cigány alkalmazottat, mióta a tulajdonos nem eredeti bogyiszlói lakos. Előtte teljességgel elképzelhetetlen lett volna, hogy cigány ember kezéből vásároljanak.
Ahogy indulok vissza az autóhoz, az egyik ház előtt, kifakult napernyő alatt üldögélő, beszélgető csoportból megszólít egy férfi:
– Hát maga kicsoda? Mit keres itt? – mosolyog és nyújtja a kezét: Bogdán János vagyok, üljön le egy kicsit ide közénk. Mivel kínálhatjuk meg? – hideg ásványvízzel töltik tele a palackomat (ebédet már kaptam Kalányoséknál: marhagulyás volt, punyit – cigánykenyeret – törtünk hozzá). János rokkantnyugdíjas, cukorbeteg. Tíz évig dolgozott a téeszben. Amikor a leszázalékolását intézte, kiderült, hogy a tíz évéből egy sincs dokumentálva. Huszonnyolcezer-ötszáz forintot kap egy hónapban. Az asszony, aki a másik padon ül, talán a sógornője lehet. Tizenöt éves, Down-kóros fiát egyedül neveli, a férje meghalt. Ápolási díjon van a gyerekkel, árvaellátást és emelt családi pótlékot kap.
Egy fiatalabb nő azt mondja, ő volt már közmunkán. A magyarokat napi nyolc órában, hatvanezer forintért irodai munkára veszik föl, velük, cigányokkal a szemetet szedették össze a faluban, négy órában, huszonnyolcezerért. – Mehetnénk Zalaegerszegre, heti munkára, szállodát is adnának. De akinek van gyereke, az mit csináljon vele? Ha itt adnánakmunkát, én mennék!
Ahogy megyek az utcán, minden szem rám szegeződik, a beszélgetők elhallgatnak, a kezek megállnak a levegőben. Csak a túloldalon szól a magnó, cigány nótákat játszik, meg egy Quimby-számot, az Autó a szerpentinent, saját feldolgozásban. Egyéves lesz a kisgyerek, a sörsátor alatt gyűlik a család meg az ünnepi étel. Ütött-kopott a porta, a házon vakolat sincs: vagy lehullott már mind, vagy nem is volt sosem. A szomszédok, arra járók be-bekiabálnak a kerítésen, éltetik a kicsit. Pedig vele együtt reményük sincs jobb életre. Illetve reményük sincs.
Egymillió forint
Boda Zoltán bogyiszlói iskolaigazgató a faluban született, huszonöt éve dolgozik az iskolában. Amikor arról kérdezem, miért vannak ilyen különleges, magasan képzett cigányai a településnek, három fő okot említ. – A környező településektől eltérően Bogyiszlón beás cigányok élnek. A Magyarországon élő cigányságnak hét-nyolc százaléka a beás. Már gyerekkoromban is sok volt az osztálytársaim, iskolatársaim között az eszes gyerek, és mind szakmát tanultak. Akkoriban még nem mentek el érettségizni. Aztán 1995 körül a falu kapott a Soros Alapítványtól egymillió forintot a cigány gyerekek taníttatására. A pénzt nem adták oda a kisebbség kezébe, hanem a pályázathoz mentort kerestek. Ezt én vállaltam.
A gyerekeknek egyetemi felvételi előkészítőt szerveztünk, ehhez főiskolai, egyetemi tanárokat kellett találni. A programban csak olyanok vehettek részt, akik a bogyiszlói iskolába jártak. A Soros Alapítvány támogatása már régen a múlté, de az iskola saját alapítványa a mai napig elkülönít egy öszszeget, amelyre itteni cigány gyerekek is pályázhatnak. Őket a középiskolai és felsőbb tanulmányaik alatt támogatják anyagilag. Hiába végzik el azonban az iskolákat, nem nagyon tudnak elhelyezkedni, mert nincs munkahely – teszi hozzá Boda Zoltán –, s ehhez még az is hozzájárul, hogy a mai napig igen erős az előítéletesség.
