Feltéve és megengedve, hogy a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció Platform idővel önálló párttá alakul, a kispártoknakmanifesztmódon nem kedvező Fidesz–KDNP választási reformterv dacára is ma minden alternatív politikai erőnek van honnan merítenie. Olyan fokú az apátia, a bizonytalanság, hogy némi kreativitás (Szolidaritás) és politikai karizma (Gyurcsányé) csodát is művelhet. A bohócként stigmatizáltaknak egyszeriben tömegeik lesznek.

A lengyel Janusz Palikotra a karizma nemcsak excentrikus mutatványai miatt rakódott rá, hanem azért, mert kilépve pártjából, Tusk miniszterelnök liberális-kozervatív PO-jából (melyet túl konzervatívnak és kevéssé liberálisnak gondolt) kesztyűt dobott a lengyel tradíciónak. Soha előtte politikus vagy politikai párt nem kampányolt ilyen erővel a világi, a világnézetileg semleges, modern Lengyelország, „a kereszt” közintézményekből való kiszorítása, az egyházak megadóztatása (!), az abortusz, az azonos neműek házassága mellett, a vallásos palástba öltöztetett nacionalizmus ellen.

Tudta, hogy idővel tábora lesz? Ha ránézett a „legkatolikusabb” Spanyolországra, tudhatta. Igaz, ott platformja – az övénél enyhébb formában – szocialista színekben jelent meg, ám Palikot saját hazájára is vethetett egy pillantást. A Demokratikus Baloldal Pártjára, az MSZP testvérére. Ott az erjedés abban nyilvánult meg, hogy fiatalok, főként egyetemisták nagy csoportjai több bátorságot (és kevesebb széthúzást) kértek a szocialistáktól a Palikot által fölvetett témákban, abban, amit modernitásnak neveznek. De az életkorra fiatal vezetés gyáva maradt, a hangját alig lehetett hallani.

És a választásokon Palikot Mozgalma a maga 10 százalékos eredményével „lenyúlta” a baloldali szavazók jelentős részét; az ország harmadik legnagyobb parlamenti ereje lett. Nyilván vitt el voksokat a PO-tól is, de a szocialisták pocsék szereplése inkább azt bizonyítja, hogy az extravagáns milliomos politikus a baloldal, ezen belül is az iskolázott fiatalság szívét nyerte meg.

Ha nem látnám Magyarországon az egyházak és a magukat kereszténynek mondó szervezetek feltartóztathatatlannak tetsző, vezető politikusok által erőteljesen felkarolt nyomulását; ha nem látnám elfeledettnek gondolt korok, politikusok, avítt jelképek visszatérését és bálványozását; ha nem látnám, hogy minden, ami liberális, szitokszóvá lesz hivatalos ajkakon, akkor nem beszélnék harci terepek lehetséges párhuzamosságáról.

Pedig még más rímek is vannak. A Kaczynski-párt, mely máris sötét ármánynak minősítette Palikotot, nem tudván megtagadni önmagát, megint Lengyelország „alávetésének” ördögi, német–orosz tervével kampányolt. És azt az Orbánt méltatta, aki bezzeg Brüsszel, Bécs és Moszkva karmesteri pálcájától félti Magyarországot. E hazafiaskodó szólamok, amelyek az „egyedül vagyunk!” érzetét sulykolják, mindkét országban a két világháború közötti őskonzervatív, antiliberális szellemet idézik fel.

Gyurcsánynak így nem azon kell gondolkodnia, miként formálja újjá a baloldalt. Arra neki nem lesz terepe. Egyszer már maga alá gyűrte pártját, még egyszer nem fogja. Csak a fej és szervezet nélkül maradt liberálisok és liberális gondolkodású konzervatívok vezére lehet, s így működhet majd együtt azMSZP-vel, amiképp Palikot is együtt fog működni Tuskkal.