Elhatároztuk a cimborámmal, hogy főzetünk idén pálinkát, nem azért persze, mintha olyan nagyon szeretnénk, hanem azért, mert amióta új kormány van nálunk, azóta lehet. És élnünk kell minden civil jogunkkal, nekünk ez a filozófiánk, így hát a múlt héten vettünk egy mázsa szilvát Szabolcsban. Úgy láttuk, igazi szilva volt, úgy értem, kék.

Azt viszont nem tudtuk, hogy miként lesz belőle cefre. Életünkben nem csináltunk még cefrét, hiszen városi lumpenpanelprolik vagyunk a cimborámmal, ráadásul sörösök mind a ketten. De hát mit lehet tenni, most eljöttek ránk az államilag magánfőzetős idők. Ki tudja, ha megint népszámlálás lesz, talán ezzel is el kell majd számolni. Hogy főzettünk-e vajon pálinkát? Cefréztünk-e életerősen, a nemzettel együttműködésben, vagy csak kényeskedve páváskodtunk munka nélkül válság idején?

Aztán kiderítettük, hogy a szilvát először is ki kellene magozni. De a fene sem fog kimagozni egy mázsát, ennyire azért nem működnénk együtt a rendszerrel. Úgyhogy az Ibolya kocsmában hagytuk rábeszélni magunkat a zúzatós módszerre, aminek lényege, hogy a gyümölcsöt nem kell kimagozni, csak valahogyan összezúzni. Egy törzsvendégtől hallottuk ezt, aki persze nem pálinkát ivott, hanem vodkát, elég sokat, így arra a filozofikus fölismerésre jutott, hogy előbb-utóbb az egész világmindenségből cefre lesz, minek azt még siettetni emberi erővel. Helyeseltünk, noha a szilva már nálam volt, a harmadik emeleten, az erkélyen, hatalmas műanyag ládákban.

Az Ibolyából fölmentünk hozzám, néztük, nézegettük a sok kicsi kékséget, s nem tudtuk, mit tegyünk. Cimborámnak szerencsére eszébe jutott, hogy az apósának van egy fémpengés elektromos fűkaszája, zúzassunk azzal. Szólt is az öregnek, aki másnap lelkesen jött, s hozta a fémpengés elektromos fűkaszát. A konyhában átbeszéltük a tervet, megvitattuk az eljárás előnyeit, sőt modelleztük a folyamatot turmixgéppel, aztán ráengedtük az apóst a szilvára a fűkaszával, de amikor leért a penge, kicsapott a szilva, felüvöltött az após, s beterítette szegényt a trutymó.

Cimborám vissza akarta nyerni a renoméját, s azt javasolta, hogy vegyünk egy betonkeverőt, látott valahol akciósan, az legalább zárt, zúzzunk abban. Megvártuk, míg lezuhanyozik az öreg, majd kocsiba ültünk és elmentünk a város szélére a nagy-nagy bevásárlóközpontba, ahol volt betonkeverő, leárazva került harmincötezer forintba. Kiszámoltuk, hogy ha egy liter pálinka házilag főzetve kilencszázhetvenöt forint, akkor csak a hülyék vesznek hozzá akciós betonkeverőt válság idején. Ott álltunk az apóssal megfürödve.

Szerencsére a cimborámnak eszébe jutott, hogy ha veszünk egy aprócska és olcsó habarcskeverőt, s ráerősítjük egy kicsiny fúrógépre, akkor azzal ő a szilvát ripityára zúzza. Elmentünk hát a gazdaboltba – amit itt „parasztellátónak” hívnak –, beállítottunk oda mind a hárman, s amikor titokzatoskodva elmotyogtuk, hogy habarcskeverés dolgában járnánk, de nem ám festeni fogunk, hanem valami egészen mást, akkor a kövérkés, kopasz eladó vígan ránk nézett, s azt kérdezte: „ti is pálinkát főztök, fiúk?”. S elárulta, hogy idén fölbolydult a habarcskeverőpiac Magyarországon, mert ő még soha életében annyi habarcskeverőt el nem adott, mint amennyit az elmúlt három hónapban. Nyilván üldögélt otthon a magyarság, együttműködőn nézegette a pálinkának valót, tűnődött a hitelpanelben történő cefre-előállítás problémáján, vakarta a fejét erősen, hümmögött, ám előbb-utóbb rátalált a megfelelő megoldásra.

És akkor a magyarság nagy okosan elment habarcskeverőt szerezni olcsón, amiből a kövérkés, kopasz eladó szerint persze már megint „az a kutya Kína” jön ki jól, mert Magyarországot elárasztotta a kínai habarcskeverő, darabja mindössze hatszáznyolcvan forint. De hozzá is tette gyorsan, hogy a kínai termék egy vacak, ezért azt javasolja, hogy vegyük meg az övét, szívesen eladja nekünk a saját habarcskeverőjét, ami kissé használt ugyan, de nem kínai – viszont nem is hatszáznyolcvan forint, hanem ezerkettő.