Bächer Iván: Szemkút
Éjfél után ért a fényárban úszó kis templomhoz. Belépett a kitárt ajtón. Kéttucatnyi hívő ücsörgött a padokban, ők már alighanem reggelig kitartanak majd.
Rögtön konstatálta, hogy a búcsú tiszteletére kihozták a Szent Családot, amelynek állandó helye rendesen a sekrestyében van. A Szent Család Egyiptomból való visszatérését megörökítő kegykép emberi hajból készült, másfél száz éve ajánlotta föl egy anya, akinek vak lánya visszanyerte látását. Szép kép. Vagy nem az. Neki mindegy már. Neki szép.
Pár méterre megállt aztán a vörös márvány főoltár előtt, amelynek tabernákulumában, a kis rézajtó mögött ott lapult a kehely és a szentostya, és amely felett a Pozsony melletti Máriavölgy ősi kegyképének hasonmásán gubbasztott a koronás Mária a deddel.
A szentképet vagy félszáz ércből készített apró fogadalmi tárgy köríti: lábacskák, karocskák, fülecskék, de főleg szívecskék és még inkább: rengeteg szem; Mária segítségét lelki bajok és szembetegségek orvoslására kérték és kérik leggyakrabban itt.
Kinn a Lourdes-i Mária kihelyezett szobrának lábánál gyertyák százai világították meg a színpompás virágcsokrokat. Régen a gyertyák odabenn égtek, de amióta egy hívő ruhája lángra kapott a sokadalomban, búcsú idejére kiköltöztetik Máriát.
Elhaladt a szobor előtt, és ment hátra, a rendház mögé, a sötét ligetbe. Föllépdelt a kis dombra a murvás sétaúton, és pár lépés után már oda is ért a nagyobbik forráshoz, amelyen a Szent Szűz márványszobra fehérlik. A kútház körül öreg cserkészek ácsorogtak. Egyikükben felismerte a városi fegyház egyik őrét.
Odabiccentett, és ment tovább. A rendház mögötti, malomkővel elzárt kúthoz igyekezett. Szeme hamar megszokta a sötétet, különben is, a rendház valamennyi ablaka világos volt, valami fényt adott száz méterre is.
A kutat pár éve tisztították meg, akár inni is lehet most belőle. Leguggolt, odahajolt a víz fölé. Egy hatalmas varangyos béka nézett vissza rá. Nézték egymást pár percig, a béka bírta tovább. Óvatosan, hogy a jószágot el ne ijessze, markával vizet vett föl, és alaposan bedörzsölte vele a jobb szemét. Egy újabb marék vízzel a balt. Ezt még megismételte párszor. Majd fölállt, és hunyorgott kicsit.
Akkor vette észre, hogy egy hatalmas fűzfa alatt, hátát a fatörzsnek vetve egy öregasszony ül. Olyan volt, akár egy krumpliszsák. Csak éppen meg is szólalt:
– A szívit is kenje be vele. Arra is jó, a szívre. A lelkire.
Ő önkéntelenül legyintett erre.
– Én már csak látni szeretnék. Tisztán látni.
Erre meg az öregasszony legyintett:
– Látni? Mit? Minek?
Ő széttárta karját, és hallgatott.
– No, isten áldja! – mondta aztán, és elindult lassan a hófehér stációk mellett a sejtelmesen susogó gesztenyefák alatt vissza, a város felé.
(A Bächer-sorozat ezen írása eredetileg a Népszabadság 2011. szeptember 26-i, hétfői számában jelent meg - a szerk.)
